TIZENKETTEDIK FEJEZET

Az Anublien-tóvidék

Porirjestől az Anublien-tóvidékig vezetett út a toroni határon, csakhogy ezt toroni határvárak zárták el előlünk. Itt ugyan nem álltak olyan sűrűn az erősségek, mint a dwoon határon, de az előrehaladásunkat azért megnehezíthették volna.

A hadsereg vezérkari főnöke és tisztjei egyetértettek abban, hogy a leggyorsabb, és minden valószínűség szerint legbiztonságosabb út Chajhínon keresztül vezet. Chajhín nem volt nagy város, de az északra tartó secchusi és a nyugatra tartó weldarni út kereszteződésénél épült, tehát valószínűnek tartottuk, hogy jelentős készletekre találhatunk itt, ha elég gyorsak vagyunk. A készletek pedig ugyancsak jól jöttek volna a hadjárat elhúzódása esetén, mert a hadsereg mindössze húsz napi élelmiszertartalékkal rendelkezett 16-án; utánpótlásra ilyen messze a határtól nem nagyon számíthattunk, a toroni lakosság készleteit pedig egyelőre nem akartam elrekvirálni.

A 3. hadsereg útja egyébként meglehetősen eseménytelen volt nyugatra. A toroni lakosság egyelőre békésen viselkedett, de tartottunk tőle, hogy a Tharr-papok izgatásának hatására esetleg felkelnek ellenünk, és attól is féltünk, hogy a kiváló toroni fejvadászok rajtaütésekkel, merényletekkel és szabotázzsal zaklatnak majd.

Különösen az a lehetőség aggasztott, hogy a toroniak a katonákra minden korban és seregben jellemző iszákosságot kihasználva megmérgezett alkoholkészleteket hagynak hátra, de érdekes módon semmi ilyesmire nem került sor. A háborúnak ebben a szakaszában a toroni hadvezetés valószínűleg még törődött a tartomány lakosságával, és jól tudta, hogy az efféle akciók kemény megtorlást vonnának maguk után, így a felderítőink sem nagyon tünedeztek el, a kutakat sem mérgezte meg senki, és katonáim közül sokan veszély nélkül részegedhettek le, noha ezt a hajlandóságot tisztjeim igyekezték kiverni belőlük.

20-án reggel a hadzömöt egy nappal megelőző elf pusztázók megszállták Chajhínt. Az ellenség elmulasztotta megsemmisíteni az itt felhalmozott készleteket, így ezek mind a kezünkbe estek: nagy mennyiségű élelmiszer, lovak, öszvérek, ökrök, valamint szekerek, fegyverek, páncélok, szerszámok és némi pénz. Mindez szívesen látott kiegészítés volt a mi ellátmányunkhoz.

A zsákmányt az utolsó szem gabonáig magunkkal vittük, így valamivel lassabban haladtunk, és több katonát foglalt le a poggyász biztosítása, de ezért kárpótolt, hogy a készleteink immár egy hónapra is elegendőek voltak. A hadsereg továbbra is rajtaütésektől és szabotázsoktól mentesen haladhatott célja felé, alighanem ez volt a 3. hadsereg legeseménytelenebb menetelése a háború során.

25-én este azonban az elővéd parancsnoka jelentette, hogy ellenséges csapatok állnak vele szemben, méghozzá felszerelésükből ítélve sorállományú toroni légiósok. Nemsokára foglyokkal is szolgálhatott, akiktől megtudtuk, hogy az I. rhini légióval van dolgunk, amelyet két lovasszázad támogat. A regitor imperalis küldte őket elénk, hogy feltartóztassa a hadsereg haladását, amíg ő végez az orkokkal.

A kitűzött pont, ahol át akartuk lépni a toroni határt még mindig tíz mért földre volt tőlünk, az ellenséges seregtest pedig éppen az úton táborozott le, velünk szemben. Ha megkerüljük, tetemes időveszteséget szenvedünk, arról nem is szólva, hogy beszorulunk két toroni sereg közé.

A terep nem kedvezett egy nyílt csatának, mert az utat valami öt mért föld hosszan, mindkét oldalról igen sűrű erdő szegélyezte. Az út maga mindössze hat-hét öl széles volt, így a túlerőnk ellenére itt is nehezen nyomulhattunk csak előre.

Nem volt más választásom, mint beletörődni az időveszteségbe. A haonwelli vadászokat és a sirenari pusztázókat előre küldtem az erdőbe, hogy zaklassák a toroni oldalvédeket, és lehetőleg a hadzömüket is, az úton pedig arra szorítkoztam, hogy mágikus csapásokat mérjek az ellenségre.

Ahogy várható volt, amint az erdei harcban igen járatos, és túlerőben lévő csapataim visszaszorították a toroni oldalvédeket, a fedezetlenül maradt hadzöm pedig lassan hátrálni kezdett. Közben persze az úton mindenütt akadályokat hagytak hátra, amit aztán varázstudóink és műszaki alakulataink csak még lassabban tudtak felszámolni.

A toroniak az első két napon ellenlökéseket is intéztek az úton, és érzékeny veszteségeket is okoztak az elővédünknek. 26-án és 27-én összesen két mért földet haladtunk előre. De ekkorra az I. rhini légió is igen veszedelmes helyzetbe került. A toroni oldalvédeket 28-ára a mieink teljesen felmorzsolták, és minden erősítésként küldött csapatot is. A pusztázók és a vadászok rajtaütései megszaporodtak a toroni hadzöm ellen, és azt terveztük, hogy teljesen elzárjuk ennek a visszavonulási útvonalát.

28-án Liromag tábornok személyes vezérlete alatt négy zászló pusztázó és három zászló vadász megtámadta, és rövid csatában megverte a toroni elővédet, majd erős állást épített ki az úton a toroniak előtt. Az ellenséges hadvezér erre felhagyott a lassú visszavonulással, és hátvédjét martalékul dobva nekünk, minden erejével Liromag zászlói ellen fordult.

Rövid, de öldöklő küzdelem következett. A toroniak egyik rohamot a másik után indították az elfek és a haonwelliek torlaszai ellen. Ők mindet jóformán veszteség nélkül visszaverték, egészen addig, amíg el nem fogytak a nyilaik. Ekkorra már ideiglenes térkapun segítségükre küldtem két zászló gianagi nehézgyalogost, de félő volt, hogy még ezzel az erősítéssel sem lesznek képesek tartani magukat a még mindig túlerőben lévő ellenséggel szemben. A legnagyobb baj az volt, hogy a vadászok és a pusztázók minden harci jártasságuk ellenére is hátrányban voltak közelharcban, mivel csak könnyű fegyverzettel voltak felszerelve.

Hogy az egyenlőtlen harcban a mieink ezúttal nehogy a rövidebbet húzzák, Liromag kivonta őket az első vonalból, és a torlaszok védelme ezentúl a két nehézgyalogos zászlóra hárult. Ezek emberül helytálltak a túlerőnek egy darabig, de végül visszaszorították őket állásaikból, mielőtt újabb erősítést juttathattunk volna el hozzájuk. Liromag tábornok végül is feladta a tervet, hogy a rhini légiót bekerítsük és megsemmisítsük. Sajnálkozva az elszalasztott jó alkalom miatt, de jóváhagytam a döntését. Így a toroniak már 28-án este elhagyhatták az erdő által szegélyezett útszakaszt. Innentől kezdve a mi lelassításunkra csak egy-egy kisebb, halálra szánt csapatot hátrahagyva, erőltetett menetben vonultak nyugat felé, hogy főseregükkel egyesüljenek.

Noha a toroniak nem szabadultak ép bőrrel, tulajdonképpen vereséget szenvedtünk. A toroni fősereg háromnapi haladékot kapott, és akkora túlerő birtokában, mint amilyen a miénk volt, jelentékeny vereségnek kellett tekinteni azt is, hogy az elszigetelt I. rhini légiót nem sikerült megsemmisítenünk.

Ez a vereség elsősorban az én hibámból következett be. Noha a hadművelet első szakasza sikerrel járt, és a toroni seregtestet bekerítettük, nem számoltam azzal, hogy az ellenség visszavonulási útját elzáró csapataim elégtelen erejűnek bizonyulnak feladatuk végrehajtására, ezért nem is erősítettem meg őket kellőképpen. A rendelkezésemre álló mágikus potenciált elsősorban arra használtam, hogy minél gyorsabban felszámoljam a makacsul védekező toroni hátvédet. Ezzel biztosítottam, hogy a csatamágusai erejét okosan tartalékoló ellenséges hadvezér egyenlő erőt állíthasson szembe az utat elzáró csapataink varázstudóival, és így érvényesíthesse a katonák terén megmutatkozó számbeli fölényét.

A hadművelet nekünk mintegy 500 halottba és eltűntbe került (az eltűntek közül legalább 23 fogságba esett, ennyit ugyanis később kiszabadítottunk), és egy elszalasztott lehetőségbe, az ellenség pedig mintegy 1200 fős veszteséget szenvedett holtakban és foglyokban, viszont másik 5000 katonája megmenekült a bizonyosnak látszó végtől.

Mivel ekkor már közel járt hadzömünkhöz a könnyű poggyásszal menetelő II. hadtest, úgy határoztam, a határon bevárjuk. A hadtest 32-én csatlakozott a hadsereghez, de ezen a napon még engedélyeztem egy utolsó pihenőt, mert sejtettem, ez után jó darabig nem lesz idő ilyesmire, ezen kívül pedig ork futárok megnyugtató híreket hoztak nyugatról, ahol a Vas Fiai még mindig állták a sarat.

A következő elbeszélés során, mivel a legtöbb tónak, hegynek és tájnak errefelé nincs dwoon vagy éppen erv neve, az ork neveket fogom következetesen használni.

Az Anublien-tóvidék nagyrészt sík, számos erdőséggel tarkított táj, de errefelé már alapvetően a sztyeppe az uralkodó. A vidéket a Senar osztja kétfelé, ami nem túlságosan bővizű, de a rajta való átkelést mégis megnehezítik a folyót környező mocsarak. Az orkok nem építenek hidakat, mert nekik a gázlók is tökéletesen megfelelnek, de a toroniak a hadjárat eddigi egy hónapjában két hidat is építettek, hogy megkönnyítsék a seregük utánpótlását.

A Senartól keletre a Pidera-hegység legnyugatibb nyúlványa terül el. A hegység ezen a részen már igencsak ellaposodik, de mivel sűrű, ember nem háborította vadon növi be, tökéletes menedékül szolgált a Vas Fiainak. Ide rejtőztek el az öreg vagy éppen túlságosan fiatal orkok az asszonyokkal néhány portyázó nemzettség haderejével kiegészítve.

A hegységtől délre elterülő síkságot hellyel-közzel kisebb tavak és mocsarak tarkítják, és számos kisebb erdőfolt, de nagy, összefüggő erdőségek már nincsenek erre. A Senar nyugati partján vannak az Anublien-tórendszer legnagyobb tavai, itt már nagyon ritka az erdő, és ahogy nyugatra haladunk az egész táj lassan beleolvad a Nyugati Pusztákba.

Ebbe a pusztaságba igyekezett a Vas fiainak fő serege maga után csalogatni a toroniakat. A regitor imperalis gyorsan akart végezni velük, tehát a lehető leggyorsabban nyomult utánuk, de eddig még nem sikerült kicsikarnia a döntő ütközetet, az orkok újra és újra kitértek előle.

A toroniak és az orkok elhelyezkedéséről 35-én, amikor mi hadzömünk a Zöld tó mellett táborozott le éjszakára, a Senartól tizenegy mért földre, keletre, a következőket tudtuk a Vas Fiai és saját felderítőink révén. Először, a toroniak háromfelé osztották a seregüket. Másodszor, az I. rhini légiót ellenünk küldték, ez most a Senar felé iparkodott, és ehhez öt mért földdel közelebb állt, mint mi. Harmadszor, egy kisebb sereg, amelynek pontos erejét nem ismertük, a Senar keleti partján maradt, hogy a Piderába menekülő orkokat ne engedje leereszkedni a síkságra, és, hogy megvédje a hidakat. Valószínű volt, hogy ez a kisebb sereg csatlakozni fog az I. légióhoz, és a hidakat maga mögött lerombolva csatlakozni igyekszik majd a toroni hadzömhöz. A hadzöm maga ekkor az ork fősereget üldözte, és éppen a Vidra-tó mellett állt. Az orkok főereje szintén a Vidra-tó mellett tartózkodott, a toroni tábortól alig két mért földnyire, de ekkora távolság a hadjárat korábbi szakaszaiban is elégnek bizonyult az orkoknak, hogy erőltetett menetekben kitérjenek a toroni támadások elől.

This tale has been unlawfully lifted from Royal Road; report any instances of this story if found elsewhere.

A 3. hadsereg elővédjét a IV. hadtest adta, egy mért földdel megelőzve hadzömünket, és mivel Liromag tábornok a poggyász zömét hátrahagyta, lehetségesnek tűnt, hogy a rhini légiót még a Senaron való átkelés előtt utolérje.

A következő napokra vonatkozó haditerv magvát ard Harneor tábornok javaslatai alkották, a vezérkar többi tagja pedig teljes egyetértésben jóváhagyta ezeket.

Eszerint a IV. hadtestnek erőltetett menetben utol kellett érnie, és meg kellett támadnia az I. légiót, majd lehetőleg tovább nyomulni nyugat felé, és azt a látszatot kelteni, hogy mögötte ott van a 3. hadsereg zöme.

Maga a zöm ezalatt dél felé tett volna nagy ívű kerülőt, hogy a Senaron a toroni hidaknál négy mért földdel feljebb, az Arany-gázlón keljen át, és dél felől támadja meg az ellenséget. Egyúttal kérést intéztünk az ork vezérhez, hogy a toroniakat inkább kelet felé csalogassa, ha ez lehetséges.

A terv sikere elsősorban azon múlt, hogy képesek leszünk-e elhitetni a toroni hadvezérrel, hogy a déli megkerülő oszlop csak melléktámadás, míg a főerőnk keletről csap le rá. Ha sikerül, akkor a mi hadzömünkkel nem állít szembe megfelelő erőt, és az ellenséges sereget részenként megverhetjük. Persze annak a veszélynek is kitettük magunkat, hogy a toroniak felfedezik, csupán a IV. hadtest áll szembe főerejükkel, és túlerővel megtámadják. Mi azonban eléggé bíztunk Liromag tábornok és katonái képességeiben, hogy vállaljuk ezt a kockázatot.

Volt még egy gond – a kiváló toroni kémszolgálatnak egészen biztosan voltak ügynökei a hadseregben, és ezek könnyen felfedhették a tervünket. Hogy ezt megakadályozzuk, az ervek Adron nevű istenéhez fordultunk segítségért, aki hajlandónak mutatkozott elfojtani a Szellem hatalmát a hadsereg alakulatainak környezetében, és így megakadályozni, hogy a toroni kémek üzenhessenek feljebbvalóiknak. A mágikus módszerek kivédéséről varázslóink gondoskodtak.

37-én délben, amikor az I. rhini légió már egyesült a másik, a Senar keleti partján tevékenykedő sereggel, és már megkezdte az átkelést az északi hídon, miután a délebbi hidat már lerombolta, a IV. hadtest elővédje megtámadta a sereget. A kibontakozó ütközetben végül is egyik fél sem vonultatta fel teljes erejét, Liromag tábornok azért nem, mert csapatai érthetően elcsigázottak voltak azután, hogy nem egészen két nap alatt tíz mért földet tettek meg, az ellenséges hadvezér pedig minél előbb a túlparton szeretett volna lenni, ezért csak védekezésre szorítkozott.

Az ütközet egészen sötétedésig eltartott, és elsősorban a csatamágusok küzdelme jellemezte, de egyik oldal sem szenvedett különösebb veszteségeket. A toroniak az ütközet után folytatták az átkelést, az egész éjszakát ezzel a foglalatossággal töltötték el, és mire megvirradt, már csak utóvédjük maradt hátra. Az volt a tervük, hogy miután ez is átkelt, a hidat elrontják, de Liromag tábornok már kora reggel megtámadta az utóvédet, azok pedig sietősen visszavonultak, így a híd sértetlenül a IV. hadtest kezére jutott.

Ezután a haditervvel összhangban a IV. hadtestnek ki kellett erőszakolni az átkelést. Tekintve a folyó nyugati partján álló ellenséges sereg erejére ez bizonyította volna a toroniaknak, hogy az I. légió továbbra is a 3. hadsereg zömével áll szemben, és ezzel elérte volna, hogy az ellenség fő ereje ennek megfelelő erőt iparkodjon a győzelmesen előrenyomuló IV. hadtesttel szembeállítani, és így szabadon hagyja a dél felől közeledő valódi hadzömünket.

Liromag még aznap át is kelt. Támadást színlelt az elfoglalt hídon keresztül a gianagi hadosztállyal, de közben fél mért földre északra befagyasztotta a folyót, és átküldte rajta a két ereni hadosztályt. Az ellenség, mikor a hadmozdulatot észrevette tett egy erőtlen ellentámadási kísérletet a lovasságával, de ezeket a mieink hamarosan meghátrálásra kényszerítették, és a toroniak minden további ellenállás nélkül feladták állásukat, majd erőltetett menetben nyugat felé indultak. Liromag tartott tőle, hogy az ereni lovasok túlságos vakmerőségükben vereséget szenvednek, ezért megtiltotta az üldözést.

38-án és 39-én a IV. hadtest összesen öt mért földet hódított el az utóvédharcokat vívó ellenségtől, míg hadzömünk átkelt a Senaron, és északnyugat felé indult. A toroniak végül feladták a megfoghatatlan orkok elleni hadakozást és a megfogható IV. hadtest ellen vonultak, csak egy kisebb erejű különítményt küldtek a melléktámadásnak tartott déli oszlopunk ellen.

40-én az ellenünk küldött különítménnyel csatát vívtunk az Ograth nemzetség területén. A csatatér teljesen sík volt, az ellenség, amely, mintegy 4000 légionáriusból (mint kiderült a III. rhini légió katonáiból) és 1000 lovasból állt, nem támaszkodhatott semmilyen tereptárgyra, ezért jobbszárnyát már a csata kezdeti szakaszában átkarolta a II. hadtest lovassága, a túlságosan elvékonyított balszárnyat pedig áttörte a III. hadtest.

Az ellenség visszavonulót fújt, de a különítmény nagyobbik részét, mintegy 3000 gyalogost, bekerítettük. Az toroniak ezúttal nem adták meg magukat, viszont kitörési kísérleteik is rendre kudarcba fulladtak. Nem akartam fölöslegesen vesztegetni az embereim életét, ezért a csatamágusok órákon keresztül puhították a toroniakat, akik, miután a varázshárítókból[1] kifogytak úgy hullottak, mint a legyek. Legfeljebb 500 túlélő maradhatott, mire elrendeltem a rohamot, de a vitéz toroniak még ekkor sem gondoltak megadásra, inkább elestek az utolsó emberig. Ez a hősiesség mély benyomást tett az egész hadseregre, ezért, bár sürgetett minket az idő, kövekből és földből emlékművet hevenyésztünk az ellenségnek, és hátrahagytunk egy hadosztályt, hogy megadja a holtaknak a végtisztességet.

41-ére a toroniak már tisztában voltak vele, hogy a főseregünk dél felől közelít hozzájuk. Megkísérelték a IV. hadtest megtámadását, és szétverését, de Liromag tábornok a Vas-hegyen erős védelmi állásba húzódó hadtestével erőteljesen visszautasított minden támadást, miközben a toroni hátvédbe belekaptak az üldözöttből támadóvá váló orkok.

A regitor imperalis mérlegelte a helyzetet, és a visszavonulás mellett döntött. Hadereje jócskán megapadt eddigre: az I. légió több mint 2000 fős veszteséget szenvedett a 3. hadsereggel folytatott harcok során, a III. légió elveszítette állományának felét, és az ork rajtaütések, meg a mocsaras vidékre jellemző betegségek is szedtek áldozatokat. A 3. hadsereg egyesített ereje még ekkor is meghaladta a 35 000 embert, amihez még 10 000 orkot is hozzávehetünk; Krachín el-Aracjem ezzel legfeljebb 24 000 katonát állíthatott szembe. Ha egyhelyben marad három irányból érte volna támadás már másnap, és egészen biztosan bekerítjük. Ezért az egyetlen nyitva álló irányba indult, észak felé.

A rhinieknek volt reális esélyük, hogy egérutat nyerjenek kerülőúton is Toron felé, de ehhez ugyancsak igyekezniük kellett, hiszen a hadjárat eddigi szakaszában az orkok megmutatták, hogy mennyivel gyorsabban mozognak, és hazai terepen valószínű volt, hogy minden további nélkül eléjük tudnak vágni.

A toroni vezérkar ezzel tisztában volt, mert nagyjából tíz napra való élelmen kívül mindent hátrahagytak, és minden óvatossági rendszabályt félretéve három párhuzamos oszlopban meneteltek. 41-én délután indultak meg, és estére három mért földet tettek meg.

42-én azonban minden igyekezetük ellenére (hét mért földet tettek meg nem egészen tizenkét óra alatt) beérték őket a Vas Fiai, délutánra pedig meg is előzték őket. Ezalatt a hadsereg is a lehető leggyorsabban nyomult előre, de a távolság köztünk és a toroniak között így is növekedett. Megtehettük volna persze azt is, hogy délkelet felé igyekezve vágjuk el a rhiniek útját a határhoz, de minél gyorsabban végezni akartam a tartományi haddal, ezért az egész 3. hadsereggel eredtem a nyomába.

A rhinieknek, ha ki akartak bújni a hurokból, másnap, 43-án, északkelet felé kellett volna fordulniuk, de a regitor imperalis abban a reményben, hogy az orkok ezúttal csatát állnak, és ő győzelmet aratva fölöttük megakadályozza, hogy a későbbiekben elé vágjanak, reggel összevonta három hadoszlopát, és az orkok tábora felé indult.

Az orkok ezúttal elfogadták a kihívást. Ők abban reménykedtek, hogy állni tudják a sarat, amíg a három mért földdel a toroniak mögött elmaradt IV. hadtest segítségükre jön.

Ekkor már volt néhány összekötő tisztem a Vas Fiai táborában, akik értesítettek a helyzet alakulásáról. Félve, hogy az ork sámánok és bárdok egymagukban nem lesznek képesek ellenállni a toroni csatamágusoknak, ideiglenes térkapun előreküldtem egy század varázstudót, de ennél több segítséget sajnos nem nyújthattam.

A Vas Fiai hátukat a Pisztráng-tónak vetve álltak fel, szokásuk szerint a jobbszárnyra állították a nehézfegyverzetű harcos-nemzetségeket és a farkaslovasokat, a centrumot, a balszárnyat pedig portyázók alkották.

A rhiniek legütőképesebb légiója, a legkevesebb vérveszteséget szenvedett IV. az orkok elitcsapataival szemben, a balszárnyon állt föl, a centrumot a megtépázott I. és III. foglalta el, a jobbszárnyra pedig a II. légió, és a megmaradt lovasság került.

A toroniak nem vesztegették az időt, hanem a túlerő birtokában, mihelyt hadrendbe álltak, lecsaptak az orkok balszárnyára. A portyázók vitézül harcoltak, de a túlerő lassan egészen a tóig visszanyomta őket, és, hogy ne támadjon rés a hadrendben, lassan a centrum is hátrálni kezdett, így az egész ork vonal elferdült.

Az ork sereg tartalékát mindössze egyetlen nemzetség, a vezéri nemzetség alkotta, de ez bírt a legjobban felszerelt harcosokkal, így Ghord törzsfőnök reménykedett benne, hogy bevetésével megállíthatja a balszárny hátrálását. Hiába. A tartalék egyáltalán nem tudott fordítani a harc menetén, sőt maga Ghord törzsfőnök is elesett a harcban, és holtteste védelmében két legidősebb fia, Rakh és Birak is hősi halált halt.

A parancsnokságot átvevő Ragg fia Baghur, Ghord testvére a jobbszárnyról és a centrumból vont el csapatokat végső kétségbeesésében, de ezzel csak azt érte el, hogy most már az egész toroni vonal támadásba lendült. Még két óra sem telt el napfelkelte óta, és a IV. hadtestnek még a lovassága is több mint másfél mért földnyire volt, az ork sereg az összeomlás szélén állt, vissza pedig nem vonulhatott, mert a Pisztráng-tó elzárta az útját.

A helyzetet az eddig nagyjából védelemre szorítkozó csatamágusok mentették meg. Ketten közülük a saját testük kizsigerelésével elegendő erőt gyűjtöttek össze, hogy befagyasszák az egész tavat. Szinte azonnal szörnyethaltak, de a visszavonulás útja megnyílt. Az orkok azonnal megkezdték a toroniaktól való elszakadást, fedezetül három harcos nemzetséget hátrahagyva. A rhini lovasság közben megkerülte a tavat, hogy lecsapjon a jégről újra a szárazföldre merészkedő orkokra, de nem volt elegendő varázshárítójuk, és a farkaslovasok varázstudóink támogatásával visszavetették őket. A toroniak szinte azonnal letettek az üldözésről, hiszen már kivehették a IV. hadtest dél felől közelgő lovasságát, így halottaikat hátrahagyva ismét menetoszlopokba rendeződtek, és északkelet felé indultak.

A pisztráng-tavi csata súlyos vereség volt, a Vas Fiainak színe-java ott maradt a csatatéren. Összesen kétezernél is több ork esett el, vagy kapott halálos sebet, köztük a törzsfőnök, legidősebb fiai, és a nemzetségfők nagy része is. Elvesztettünk négy csatamágust (köztük három varázslót), és tíz más harctéri varázstudót. A toroniaknak sikerült biztosítani, hogy az orkok ne vághassanak eléjük. Az alkalmat, hogy északkelet felé fordulva elvágjuk az útjukat a határhoz, már minden bizonnyal elszalasztottuk.

Csakhogy a rhinieknek még át kellett vágniuk a Pidera-hegységen is, és úgy véltem, itt még elkaphatjuk őket.

----------------------------------------

[1] Olyan élőlény, többnyire valami szívós állat, pl. ökör, öszvér, szamár, amire egy metamágus mana-csapdát olvas. A varázshárító magához vonzza a megfoganó varázslatokat a környezetében, és semlegesíti őket, azonban a rajta átviharzó nyers energiák komoly sebeket, végül halált okoznak. A manacsapdák alkalmazásának az alkalmazók csekély száma szab határt: a legtöbb varázsló nem tudja irányítania csapdáját, és az válogatás nélkül elnyel baráti és ellenséges varázslatot is. A kellően képzett varázslók viszont képesek válogatni különböző szempontok szerint. Leggyakrabban úgy építik fel a manacsapdát, hogy az a bizonyos távolságon kívülről érkező mágiát nyelje el, míg a közelben megfoganó varázslatokat hagyja figyelmen kívül.