TIZENHETEDIK FEJEZET

Az 1386-os toroni offenzíva Keleten – A kraithi csata

Keleten a toroniak három nagy hadsereget vontak össze, egyik sem volt gyengébb 200 000 főnél. Nyugaton, a dwoon hadszíntéren egy ilyen csoportosítást hoztak létre. Az ervek együttes hadereje nagyjából megfelelt a velük szemben álló toroniakénak, de ellátási gondok, és a szövetségesek között szokásos súrlódások miatt ők öt sereget hoztak létre: minden nemzeti haderő külön harcolt, kivéve az ilarokat, akik az erigowi sereggel együtt táboroztak. Mi, nyugaton szintén egyenlő erővel álltunk szemben, a tarini és ilar segédcsapatok révén, sőt a nemesi felkelés összehívásával némi túlsúlyra is szert tettünk.

A déli kyreknek azonban nem minden erejét emésztette fel a támadó csoportosítások létrehozása. A nemesi felkelők jórészt tartalékban maradtak, akárcsak az elszenvedett veszteségek pótlására alakított legfrissebb reguláris csapatok.

Keleten a hadiszerencse ebben az évben egyértelműen a toroniak pártjára állt. A nyár legforróbb napjain meginduló toroni támadás szétzúzott minden útjába álló északi sereget, és ijesztő gyorsasággal vette be a várakat. Olyan forróság uralkodott egész Quironeiában, hogy még a kisebb folyók közül is sok kiszáradt, így azok a várak, amelyek nem rendelkeztek nagyon mély kutakkal, vagy elegendő varázstudóval, nem is remélhették, hogy pár napnál tovább kitarthatnak. A tiadlani, a haonwelli, és az ereni hadseregek túlerővel akartak rárohanni a legkeletibb támadó hadseregre, de nem tudtak megfelelően együttműködni, és a toroniak részenként visszaverték őket. A terv szerint a három sereg Terseir 8-án akart támadni, egyszerre három irányból, de a tiadlaniak már 6-án összeütközésbe kerültek a vártnál gyorsabban előretörő ellenséggel, és vereséget is szenvedtek. A haonwelliek és az ereniek elindították a támadást a megbeszélt időpontban, de a toroniak őket is megverték. Egyik vereség sereg sem volt katasztrofális, de az északi seregek visszavonulásra kényszerültek, és hatalmas területet hagytak védtelenül, amit a toroniak a maguk szokásos alaposságával végigpusztítottak.

A középső hadoszlopot a gianagiak feladata volt feltartóztatni az 1. és a 2. közös hadsereg segítségével, amíg a többi északi had a segítségükre nem siet. Ez a csoportosítás, bár háromszoros túlerővel nézett szembe, hadvezére meg főtisztjei ügyességének és leleményességének köszönhetően sokáig feltartóztatta a túlerőt, amikor azonban a tőlük mind keletre, mind nyugatra álló bajtársaik visszavonulása fedezetlenül hagyta az oldalukat, ők is kénytelenek voltak odahagyni az általuk védelmezett földeket.

A nyugati ellenséges hadoszloppal az erigowiak és az ilarok egyesült hadereje szállt szembe. Az ilarok a lovasnépek szokása szerint csipkedték a toroni elő-, és oldalvédet, az erigowiak pedig torlaszokat emeltek az utakon és elrontották a hidakat. Az erigowi hadvezér azonban ennél dicsőségesebb tettekre vágyott és úgy döntött, alkalmas helyen nyílt csatát áll az ellenséggel. A terepet valóban jól választotta meg, és az általam ismert beszámolók alapján a Terseir 15-én vívott csata kezdetben az ervek számára alakult kedvezően. Az erigowi herceg személyesen vezette rohamra a nehézlovasságát, és megfutamította az ellenséges lovasokat, majd a légiók soraiban is zavart okozott. De az északi haderő túlságosan lassú és szervezetlen volt ahhoz, hogy kihasználja a rövid megingást, a toroniak rendezték a soraikat, és az erv hadsereg összeomlott az ellentámadásuk súlya alatt. Ezúttal nem került sor rendezett visszavonulásra, a katonák gyalázatos futásnak eredtek, tisztjeiket és zászlajukat az ellenség prédájául hagyva. Az ilarok tanúsítottak még némi ellenállást, de a toroni előrenyomulást nem tudták megállítani.

This tale has been pilfered from Royal Road. If found on Amazon, kindly file a report.

Tiadlan nagyobb része ekkor már kiszolgáltatottan feküdt a birodalmi csapatok előtt, és a lakosoknak csak nagyon kis részét sikerült elmenekíteni. Az ország veszteségei így hatalmasak voltak, mind anyagi értékekben, mind emberi életekben. A tiadlaniak azonban mégsem törtek meg, sőt a vereségek olyan tetterőt oltottak beléjük, amilyet korábban fel sem tételeztem róluk. A megmaradt területeken újabb toborzóközpontokat szerveztek, és tarini meg erigowi kölcsönfegyverekből szerelték fel az újoncokat. Seregeiket összevonták, kiegészítették, és a vezérkar hozzálátott, hogy meggyőzze a többi északi parancsnokot, próbáljanak szerencsét még egyszer.

Időközben a toroniak előrenyomulása a kezdeti lendület csökkenésével érdemi ellenállás híján is lelassult, sőt az északi parancsnokok megbízható kémjelentésekből értesültek róla, hogy a toroni hadvezetés a hadjárat befejezését fontolgatja, mert úgy vélik, ebben a hadiévben már nem tudják még egyszer csatára kényszeríteni az északi seregeket.

A tiadlaniak úgy érezték, ennél kedvezőbb alkalom nem kínálkozhat a visszacsapásra. A toroniak nem számítottak újabb ellentámadásra, ráadásul a megszállt területek lakossága a kíméletlen bánásmódtól felbőszülve komolyan akadályozni kezdte a birodalmi hadak ellátását. Az északi vezetők közül azonban nem mindenki osztotta a tiadlaniak véleményét. Az erigowi herceg, akit nagyon érzékenyen érintett legszebb hadainak csúf veresége, azzal érvelt, hogy a toroniak mindhárom oszlopa gyakorlatilag érintetlen, míg a Szövetség seregei érzékeny veszteségeket szenvedtek. Az ereni főparancsnok pedig a 6-ai és 8-ai fiaskót hányta a tiadlaniak szemére, és erősen kételkedett benne, hogy egy újabb összehangolt támadás nagyobb sikert hozna.

Az újabb hadi vállalkozás így igencsak felemásan indult, sokan csak félszívvel vettek benne részt, de mégis szép eredményt hozott. A tiadlani főparancsnok egy merész húzással, amely könnyen végzetessé válhatott volna, ezúttal lekötetlenül hagyta a keleti és a középső toroni oszlopot, és minden erővel, ami rendelkezésére állt, megtámadta a nyugati hadsereget. Az első nagyobb összeütközésre Terseir 32-én került sor, a két sereg elővédje között, Kraith városnál. Ebben a harcban a toroniak húzták a rövidebbet. Másnap mindkét derékhad csatarendbe állt, de támadni egyik félnek sem akaródzott, a hadsorok tétlenül álltak napkeltétől napnyugtáig. A 34-ére virradó éjjel mozgalmasabbnak bizonyult: a déli kyrek sikertelenül próbáltak rajtaütni a gianagiak táborán, egy ilanori tábornok pedig a zűrzavart kihasználva merészen a toroniak hátába vezette hadtestét, és mire megvirradt erős védelmi állást alakított ki egy magas dombon, amire előző nap a birodalmi sereg jobb szárnya támaszkodott.

A toroni hadvezér ilyen helyzetben jobbnak látta, ha szedi a sátorfáját, ezért legmegbízhatóbb légióit csatarendbe állítva megparancsolta többi csapatának, hogy bontsanak tábort, és induljanak délnek. Az északiak látva, hogy jelentős túlerőben vannak, rohamra indultak, de a pompás toroni légiósok csak apránként engedték át nekik a területüket, és mikor már minden bajtársuk biztonságba ért, továbbra is harcolva, ők is megkezdték a visszavonulást.

Nem volt ez döntő győzelem, hiszen a veszteségek mindkét oldalon igen csekélyek voltak, de a Szövetség keleten harcoló seregeinek nagy fegyvertény volt, hogy minden hiányosságuk ellenére is visszavonulásra tudtak kényszeríteni egy toroni fősereget. Igaz, nemsokára ismét fel kellett adniuk az így visszavett földeket, mert a birodalmi hadak pár mért földre Kraithtól ismét tábort ütöttek, a szabadon hagyott középső oszlop pedig erőltetett menetben indult, hogy elvágja az északiak hátrálási vonalát. Így, ha nem akartak két tűz közé szorulni, a Szövetség csapatainak is vissza kellett vonulni, de ezúttal a vezérek idejekorán megtettek minden óvintézkedést, így a frissen szerzett harci babérokra nem vetett árnyékot egy újabb vereség.