HARMINCHARMADIK FEJEZET

A toroniak ismét Rhinben

A 3. hadsereg az aszisz expedíciós hadsereg legyőzése óta nagyjából akadálytalanul mozoghatott Rhinben. Ezért is bontottam a hadsereget különálló oszlopokra, hogy annál nagyobb területet tudjunk lefedni, és annál könnyebben előteremthessük az ellátmányt. Élelmiszerekkel még mindig viszonylag jól el voltunk látva, de a takarmányt továbbra is napról-napra kellett beszereznünk, hiszen legeltetetésre még mindig nem volt lehetőség, készletek felhalmozásához pedig nem volt elég szállítóterünk.

Szerencsére a toroni nemesi felkelés, amely a hadjárat folyamán a saját készletek megsemmisítését végezte, Marnir hónap közepére gyakorlatilag széthullott. A sorozatos csatározások, amelyekbe portyázóinkkal bonyolódtak, felőrölték őket, és a lakosságnak azon része, amelyet nem telepítettek ki a tartományból, nem szolgálhatott utánpótlásként, mert a felkelőket legalább annyira meggyűlölték, mint minket. Így aztán a takarmány előteremtése egyre könnyebbé vált, és ahogy északnak haladva ismét egyre sűrűbben lakott vidékre értünk, a lakosság ellenállása kezdte a fő gondot jelenteni.

A mindenükből kiforgatott, éhező és elszegényedett közemberek szembeszálltak a nemesi felkelőkkel, ha azok meg akarták semmisíteni a megmaradt készleteiket, de ellenünk nem tudták megvédeni őket. Akik életben maradtak közülük, bandákba verődtek, amelyek ugyanúgy fosztogattak, mint a mieink, ugyanúgy pusztítottak, mint a nemesi felkelők, de eközben mindenkivel harcban álltak, sokszor még egymással is.

Az éhezés vakmerővé tette őket, gyakran megtámadták a kisebb portyázó csapatainkat, hogy a lovaikat megehessék. Ezért a mieink mindig egyre nagyobb csapatokban jártak, de így a hatékonyságunk csökkent: kisebb területet tudtunk csak átfésülni ugyanannyi idő alatt.

Mindez azonban csak múló kellemetlenség volt ahhoz képest, mintha egy reguláris toroni sereggel kellett volna harcokat vívnunk. Marnir végén azonban úgy tűnt, ismét sor kerül erre is, ugyanis 47-én hírt kaptam róla, hogy egy tekintélyes méretű toroni haderő behatolt Rhin tartományba.

Ennek a seregnek, mint kémeim tájékoztattak, az a hadoszlop volt a magja, amelyet még a hadjárat kezdeti szakaszában ellenünk küldtek, és amelyet oly csúfosan megtépáztunk, majd végül visszavonulásra kényszerítettünk. Akkor a 3. hadsereg megalázó vereséget mért a túlerőben lévő ellenségre – de azóta igencsak megváltozott a helyzet.

A megvert egységeket újjászervezték, feltöltötték, és megerősítették a császár saját légióival és lovasezredeivel. A parancsnok, egy új, agilis tábornok lett, akit az ellenünk folytatott hadjáratokban nyújtott teljesítménye miatt neveztek ki. Promm el-Arinell különösen a bernongi csatában tüntette ki magát: ő volt annak a légiónak a parancsnoka, amely először áttört a tariniak pajzsfalán (igaz, a rohamot el-Cirjem vezette), és ha nem kapjuk oldalba el-Cirjem derékhadát, kétségkívül más hőstetteket is véghezvitt volna még a nap folyamán.

A 3. hadsereg harci szelleme és fegyelme, nézetem szerint még mindig felülmúlta bármely toroni alakulatáét, de számításba kellett vennem, hogy a mieink már több mint egy hónapja nem jutottak pihenőhöz, míg a toroniak másfél hónapig mást sem csináltak, mint a fűtött barakkjaikban nyalogatták a sebeiket.

Marnir 47-én mi nagyjából Lohejk magasságában jártunk, persze vagy száz mért földdel nyugatra. A toroni seregnek bőven volt rá ideje, hogy elénk vágjon, mi viszont minden nehézség nélkül kikerülhettük őket, ha nyugat felé elhagyjuk Rhint, és az Anublien-tóvidéken meg a pusztákon keresztül térünk vissza az Unióba. Mint azt e könyvem harmadik fejezetében leírtam, egyszer már megtettem ezt az utat télvíz idején, méghozzá tömérdek poggyásszal – nem voltak kétségeim, hogy a 3. hadsereg a gyenge utak ellenére is gyorsan haladna előre.

Tekintve, hogy a hadjárat többé-kevésbé már elérte a kitűzött célokat, azaz több ízben vereséget mértünk az egymástól elszigetelt toroni hadseregekre, illetve elpusztítottunk egy pár fontos hajógyárat, hajlottam rá, hogy ezúttal kitérjek az összeütközés elől.

Egy újabb csata számunkra már nem sok nyereséget hozhatott, súlyos veszteségeket viszont okozhatott volna. És persze, mint föntebb már kifejtettem, a hadjárat kezdeti szakaszához képest mi gyengültünk, a toroniak viszont megerősödtek. Mindamellett meg akartam hallgatni a tábornokaim véleményét is a dologról, így Marnir 50-ére összehívtam az egész vezérkart a főhadiszállásomra.

Chrysaleas természetesen amellett volt, hogy ütközzünk meg újfent a toroniakkal, mert egy ilyen újabb győzelem tovább rombolná a már amúgy is sok csapást elszenvedett toroniak morálját, míg a mieink máris kitűnő harci szellemét csak tovább erősítené. A kyr tábornok kiemelte, hogy az ellenünk küldött sereg legénységének legalább a harmadát túl fiatal újoncok vagy túl öreg veteránok alkotják – ha most csapunk le rájuk sokkal könnyebben szétzúzhatjuk őket, mintha megvárnánk, amíg az újoncok kiképzése, illetve újraképzése befejeződik.

Ard Harneor és Harneor tábornokok azzal értettek egyet, hogy amit el akartunk érni a hadjárat során, azt nagyjából elértük, és egy újabb ütközettel jelenleg csak veszítenivalónk van. Ard Harneor kijelentette, hogy a 3. hadsereg máris minden várakozást felülmúló teljesítményt nyújtott, a szerencsénk fölösleges kísértése lenne tehát, ha még most, a hadjárat befejező szakaszában is tovább fokoznánk a seregre nehezedő nyomást.

Liromag nem volt egészen ellene a gondolatnak, hogy újra harcba bocsátkozzunk a toroniakkal, de azt is kikötötte, hogy amíg a hadműveletben csak a 3. hadsereg venne részt, minden ilyen vállalkozásnak ellene van. Ha azonban a főseregünk képes beavatkozni a harcok menetébe, és legalább másfélszeres túlerőt fel tudunk vonultatni, ő a harc mellett foglal állást.

Ralk tábornok vázolta fel a nézeteit utolsóként, és amit mondott, valamennyiünket meglepett. A tábornok először is közölte, hogy Marnir 48-án foglyul ejtett egy magas rangú toroni tisztet, aki beépült az V. hadtest vezérkarába. A toronit egy nehezen kimutatható mágikus formulával orkká változtatták, és ezt egyetlen varázstudónk sem érzékelte, ami legalábbis aggasztó. Az ellenséges ügynök csak egy szerencsétlen – illetve a mi szempontunkból szerencsés – véletlennek köszönhetően bukott le – Ralk tábornoknak szemet szúrt, hogy beosztottja mindig egy vagy három nemzetséggel indult portyára – sosem kettővel vagy néggyel, holott korábban mindig a feladat nehézségéhez mérten állította össze a portyázó alakulatát.

Ez alighanem a toroni számmisztika eredménye volt; a kyr tiszt nyilván úgy gondolta, hogy a tompa eszű orkoknak nem fog feltűnni a dolog, ezért ragaszkodott a babonáihoz, de vesztére. Ralk tábornokban gyanút keltett ez a viselkedés, és lefogatta a kémet, majd egy mentalistánk belenézett a fejébe, így mindenre fény derült. Az ork törzsfő nagyon körültekintően járt el, szellemgátat emeltetett a kém köré, és abban is megakadályozta, hogy öngyilkosságot kövessen el. A dologba pedig a lehető legkevesebb embert avatott be, mert nem tudta, hány toroni ügynök szivárgott be közénk.

Az elfogott toroni elővigyázatosságból nem tudott többet, mint amennyire feltétlenül szüksége volt, így azt sem tudta hány társa épült be a hadseregbe, vagy hogy kik voltak ezek. Az ügynök elsődleges feladata az volt, hogy végezzen Ralk tábornokkal egy adott jelre, így feltételeztük, hogy más orvgyilkosok is beszivárogtak közénk azzal a céllal, hogy a megfelelő pillanatban lefejezzék a hadsereget. Próbálkozások már korábban is történtek erre, ellenem a háború addigi másfél évében háromszor kíséreltek meg merényletet, és a tábornokaimat is próbálták már eltenni láb alól, de ilyen közel még sosem jutottak a célhoz.

Az aggasztó felfedezés, és a belőle levont még aggasztóbb következések után Ralk kifejtette a maga tervét, ami lehetőséget adott, hogy egyszersmind a kémektől, és a minket üldöző toroniaktól is megszabaduljunk. Eszerint vissza kellett vonulnunk az Anublien-tóvidékre, ahol a Vas Fiai patrónusának, Hurag Dhaurnak a legnagyobb hatalma volt. Ez az entitás állítólag valaha a törzs vezére volt, most pedig hatalmas szürke farkasként uralkodott a nyugati erdők és puszták vadjai felett.

Volt a tóvidéken egy neki szentelt erdő, amelynek hatalmát az ork sámánok évezredek óta táplálták ember-, és állatáldozatokkal, mostanra ez a hatalom igen jelentősre növekedett. Általában az orkok patrónusai nem rendelkeznek említésre méltó erõvel, mondjuk az ervek vagy a toroniak isteneihez viszonyítva, de Hurag Dhaur a maga személyes erdejében valószínűleg bármelyik ilyen entitással szembeszállhatott volna.

Stolen novel; please report.

Ebben az erdőben az ork sámánok is különleges hatalommal bírtak, és képesek voltak bármilyen mágiával létrehozott álcán keresztüllátni. Így aztán, folytatta Ralk tábornok, nem lesz szükség arra, hogy a hadsereg minden egyes katonáját külön megvizsgáljuk vagy próbára tegyük: ha a hadsereg letáborozik az ősi ork-farkas szent erdejében, egyszerre minden kémről tudomást szerzünk.

Ez felettéb hatékony megoldásnak tűnt, és nem is került volna annyiba, mint amekkora árat kétségkívül bármelyik erv isten, vagy Ranil várt volna el hasonló szolgálatért cserébe. Az ork sámánok ezer ökör feláldozásában állapodtak meg patrónusukkal, mivel azzal tisztában voltak, hogy emberáldozatra nem adnék nekik engedélyt.

A hadmozdulat okát természetesen titokban kellett tartanunk – a legmagasabb rangú sámánoktól, és az öt hadtestparancsnoktól, valamint tőlem eltekintve senkit sem avathattunk be.

Miután a kémektől megszabadultunk, Ralk tervei szerint gyakorlatilag láthatatlanná válhattunk volna a toroniak számára. Sőt, ha ügyesen csináljuk a dolgot a toroniak nem szereznek tudomást arról, hogy minden kémüket elhallgattattuk – és képesek leszünk hamis információkat továbbítani a császári hadvezérnek. Így kelepcét állíthatunk fel a tóvidéken, és erőteljes csapást mérhetünk az ellenségre, talán meg is semmisíthetjük az egész hadoszlopot.

A továbbiakban Ralk tábornok előadta a kelepce részleteit is, amiket a terep ismeretében a haditanács előtt már kidolgozott.

Először is, a toroni kémek közül nem szabad minddel végeznünk – néhányat életben kell tartanunk az ellenség dezinformálása céljából. Ezek segítségével azt a mesét kell elhitetnünk a toroniakkal, hogy hajtóvadászatot tartottunk a kémekre, de néhányat nem találtunk meg, és a hajtóvadászat közben az egyik felfedett toroni ügynök végzett velem.

Halálom után az öt hadtestparancsnok nem tud majd megegyezni az utódom személyében – a főparancsnoki posztot mind Chrysaleas, mind ard Harneor magának követeli, míg a dwoonok az utóbbit, az ervek az előbbit támogatják. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a rangidős természetesen Liromag lenne, aki azonban nem kíván részt a torzsalkodásban. Az orkok ezalatt úgy döntenek, hogy bárki legyen is az új főparancsnok, nem lesz elegendő hatalma, hogy a Vas Fiainak megélhetését továbbra is biztosítsa az Unióban, ezért megválnak mind a dwoon állampolgárságuktól, mind a hadseregtől, és beveszik magukat a nyugati vadonba.

Nemsokára végleges szakadásra kerül sor a dwoonok és a többi nemzetiség között: előbbiek visszaindulnak az Unióba, utóbbiak a tóvidéken maradnak, hogy csapdát állítsanak az üldöző toroniaknak. A csapda, amiről a toroniak tudni fognak, mindössze két hadtestből áll majd: a császári hadvezérek tudomása szerint a III. hadtest, és a IV. hadtest nehézfegyverzetű katonái a mély és gyors folyású Cjerh folyó egyetlen hídjánál foglalnak majd állást, a nyugati parton. A híd egy romváros két felét köti össze, a várost az orkok Cjerjahnak nevezték, így mostantól én is ezen a néven fogom emlegetni.

A Cjerh két nagy tavat köt össze, a Farkas-tavat, és a Medve-tavat, a két tó vidéke pedig rendkívül mocsaras. A toroniaknak jó pár mért földes kerülőt kell tenniük, ha máshol akarnak átkelni, vagy be kell fagyasztaniuk a Cjerh vizét. A IV. hadtest könnyűfegyverzetűi azonban a keleti part erdeiben cirkálnak majd, és amellett, hogy zaklatják a toroniakat, tájékoztatják a nyugati parton álló bajtársaikat arról, hogy a császári légiók hol akarnak átkelni. Mivel a Cjerh összesen három mért föld hosszú, és az ártere meglehetősen mocsaras, a III. hadtest valószínűleg meg tudja akadályozni az átkelést a folyó teljes hosszában.

A toroniak persze hasonló helyzetben mindenképpen erőltetnék a harcot és érzékeny veszteségeket szenvednének. Az álterv szerint Chrysaleasnak néhány napig kell majd csak kitartania, utána a toroniak visszavonulnak majd nyalogatni a sebeiket, ekkor a nyugati parton álló északi erők zavartalanul elvonulhatnak észak vagy nyugat felé. A keleti parton portyázó könnyűfegyverzetűek persze sokkal nagyobb veszélynek lesznek kitéve, de ha eddig sikerül elkerülniük a megsemmisülést, akkor most ők is elillanhatnak, ha valamivel nehezebben is.

Ez a terv Chrysaleas harcias szellemét tükrözte, ugyanakkor volt reális esélye a sikerre, ha a toroniak nem küldenek ki idejekorán egy nagyobb seregtestet, hogy kerülje meg a Farkas-, vagy a Medve-tavat. Hihetőnek tűnt, hogy ilyen előnyös terep birtokában Liromag sem fog akadályt gördíteni Chrysaleas merész tervének kivitelezése elé, hanem bízva a maga és katonái felülmúlhatatlan tapasztalatában az erdei hadviselés terén, megkísérli a végrehajtást.

A valóságban azonban a nyugati parton két hadtest fog állni: a II., és a III. Az V. valóban elindul nyugat felé, de csak egy mért földnyire megy, és lesben fog állni a Farkas-tó partjánál, mert a toroniak az álterv birtokában erre fognak egy megkerülő oszlopot küldeni, Ralk ebben biztos volt. A IV. hadtest a Cjerh keleti partján marad, de nem fogja a toroni főerőket zaklatni, hanem a kyr sereg hátába kerül. Az I. hadtest katonái úgy tesznek majd, mintha kétszer annyian lennének, mint valójában, és az Unió felé vonulnak. A toroni felderítők nagy része valószínűleg szokás szerint fennakad majd a mieink hálóján, de az a néhány, aki átjut, meg fogja erősíteni, hogy egy dwoon oszlop észak felé menetel. Csakhogy amint a toroni fősereg eléri a Cjerhet az I. hadtest letér az útról, és a környéket ismerő ork vezetők kalauzolásával erőltetett menetben vonul, hogy csatlakozzon a IV. hadtesthez.

Amikor a toroniak megkezdik az átkeléssel való próbálkozást, a nyugati parton álló erőink egyszercsak úgy tesznek, mintha tudomást szereztek volna a toroniak nyugat felől közelítő hadoszlopáról, és kapkodva visszavonulnak. Azután mihelyt a toroni fősereg fele átkelt a Cjerhen, a II. és a III. szemből, a IV. és az I. hátulról indít támadást, A toroniak még mindig túlerőben lesznek, de nem lesz terük manőverezni, és nem fognak tudni visszavonulni, hacsak tökéletesen meg nem verik az erőinket a Cjerh valamelyik partján. De a másik parton még ebben az esetben is komoly veszteségeket okozhatunk, és a mi visszavonulási útvonalaink végig nyitva állnak majd arra az esetre, ha rosszra fordulnak a dolgok.

Ralk tábornok nem volt különösebb ékesszólással megáldva, de a képesség, hogy gondolatait szabatosan, és nagy meggyőző erővel fejtse ki, nem hiányzott belőle. Mikor befejezte a mondanivalóját, minden jelenlévő átlátta, hogy ennél jobbal aligha állhatunk elő. A gondosan kimunkált terv sikere szokás szerint a tökéletes titoktartáson, és az összehangolt, megfelelő időben végrehajtott hadmozdulatokon múlt, de siker esetén oly nagy nyereséggel kecsegtetett, ami bőven megérte a fáradságot.

Hurag Dhaur szent erdeje tizenegy mért földre északnyugatra volt akkor a főhadiszállásomtól, de a II. hadtestnek, amely a legkeletebbi oszlopát képezte a hadseregnek, huszonegy mért földet kellett megtennie, hogy elérje. Ahhoz, hogy minden kémet egyszerre leleplezhessünk, először egybe kellett gyűjtenünk a hadsereget. Ez Marnir 53-ára megtörtént. Ezután elindulhattunk nyugatra, elhagyva Toront, és behatolva az Anublien-tóvidékre.

A takarmányt persze ettől fogva megint magunknak kellett előteremtenünk, a gyéren lakott vadonban nem igan akadt zsákmányolnivaló. A papi személyek tehát újra nekiláttak, hogy napról-napra szénát és zabot teremtsenek, a portyázóink pedig egyúttal szipolymohát is vetettek az út mentén.

Tervünk azonban majdnem kudarcba fulladt a toroniak váratlan gyorsaságán. Azok ugyanis alighanem a mi 1385-ös támadásunkból merítve az ihletet, titokban építettek egy térkaput, amely keleti-nyugati irányban átszelte a tartományt, nagyjából abban a magasságban, ahol Rhin határa eléri a tengerpartot.

El-Arinell nyilvánvalóan csatára akart kényszeríteni minket, és erre minden oka meg is volt, hiszen csaknem kétszeres túlerővel bírt. Bár a szándékaink történetesen egybevágtak, azt azért nem szerettük volna, ha a csatára végül nem az általunk választott helyen kerül sor, ezért kiléptünk, és 55-én este letáboroztunk Hurag Dhaur szent erdejében.

Reggelre kelve a huszonkét toroni ügynökből, akik beszivárogtak a hadseregbe, már csak kilenc élt, és azok is a mentalistáink befolyása alatt álltak. Az ellenséges kémek aggasztóan hatékonynak bizonyultak: öten közülük tisztként szolgáltak, egy pedig főtisztként. Hogy mi történt azokkal az embereinkkel, akiknek a helyét ezek az ügynökök elfoglalták, azt nem minden esetben tudtuk meg, de nagyon úgy tűnt, hogy a többségük halott.

Általában boszorkányok, vagy egyszerűen orvgyilkosnak kiképzett asszonyok okozták a vesztüket – úgy tűnt toroni földön a legnagyobb veszélyt a helybéli nők jelentik. Ami azt illeti a magam részéről ez a felfedezés nem igazán lepett meg – ezért is tettem meg mindent, hogy a katonák érjék be a mi táborkísérőinkkel, ha már magunkkal hoztuk őket a hadjáratra. Persze hiába – a katonákra az alkoholnál csak a nők bírnak nagyobb vonzerővel.

Marnir 56-án hozzáláttunk Ralk tábornok terve második részének megvalósításához. Egy napot egy helyben töltöttünk el, ezt az előző nap a Hurag Dhaur ligetétől tisztes távolságban elültetett nagy mennyiségű szipolymoha learatásával töltöttük – nem lett volna szerencsés, ha a papjaink erejét a csata napján is felemészti az élelemteremtés. Közben az elfogott kémeink engedelmesen közölték a fejleményeket, amelyeket a mentalistáink a szájukba adtak.

57-én az I. hadtest északra indult, a IV. hadtest északkeletre, a maradék három pedig északnyugatra a Cjerh felé. Én magam a II. hadtesttel tartottam.

58-án a IV. hadtest járőrei összecsaptak a toroniak felderítőivel. El-Arinell megkísérelte csatára kényszeríteni Liromagot, de az elf tábornok az erdős vidéken ki tudott csúszni a bekerítésből. A toroni tábornok időközben már elindított egy megkerülő oszlopot, valóban a Farkas-tó irányában. Ezek nagy elővigyázatossággal haladtak, a pegazuslovasaink csak azért találtak rájuk, mert tudták mit keressenek, és az erejüket így sem tudták megállapítani.

60-ára el-Arinell főereje elérte a Cjerhet. Liromag időközben eltűnt az erdőkben, és a toroni felderítők nem akadtak rá, ezért a kyr hadvezér erős hátvédet állított, hogy a IV. hadtest ne üthessen rajta egykönnyen.

Közben az I. hadtest is megmutatta magát a toroni felderítőknek, majd belekezdett a keleti kerülőbe, hogy visszalopakodjon el-Arinell háta mögé. Az V. hadtest felállította a maga csapdáját a Farkas-tónál, a II. és a III. készenlétben volt a Cjerh mögött. Mindenki a helyén volt, minden készen állt, és 61-én a toroniak hadrendbe álltak a Cjerh keleti partján. Beleléptek a csapdába, és ideje volt, hogy annak acélpofái összezáruljanak.