HUSZONHETEDIK FEJEZET

A 3. hadsereg útja Lohejkig, és a Lohejk-környéki harcok

A Remor 16-án vívott csata után sokkal kedvezőbbé vált a hadászati helyzetünk. Az elfogott toroniaktól tudtuk, hogy már nem áll jelentős toroni erő tőlünk délre, az északról nyomunkba eredő toroniak pedig minden nappal egy kicsit jobban elmaradtak tőlünk. Mindazok a fogások, amelyek a szeréncsetlen Erias tábornok kezében hatástalannak bizonyultak Ralk tábornok ellen, a toroniak ellen fényesen beváltak. Akárhogy hajtotta embereit az üldöző toroni különítmény parancsnoka, napi három mért földnél többet nem tudott megtenni az útakadályaink és a hátvédünk rajtaütései miatt, vagyis a távolság a mi és az ő hadzömünk között nem csökkent.

Remor 17-én és 18-án megtettük a nehéz útviszonyok esetére is előírt három mért földet, 19-én pedig négy mért földet haladtunk előre. Ezen a napon az időjárás eléggé kitisztult ahhoz, hogy a minket üldöző toroni hadsereg létszámát a pegazuslovasok hitelt érdemlően megállapíthassák. Nyolc légió, és a szokásosnál jóval nagyobb arányú lovasság, tizenhat lovasezred alkotta ezt az ellenséges hadoszlopot. Ez a mintegy 80 000 főnyi különítmény azt jelentette, hogy a toroniak több mint 100 000 katonát vesztegettek el a 3. hadsereg megsemmisítésére, vagyis a reguláris haderejük egyharmadát. Most már csak annyi volt a dolgunk, hogy ezt a különítményt elég sokáig távol tartsuk az Észak-Rhinben folyó hadműveletektől, hogy a mi főseregünk kihasználhassa a kiegyenlítődött esélyeket.

Tovább törtünk hát előre dél felé, de némileg lassítva az iramon, nehogy üldözőink kedvüket veszítsék. Egyre mélyebben behatoltunk arra a vidékre, amelyet még nem pusztított el a háború. Toroni szemmel nézve ezek ritkán lakott földek voltak: errefelé nem irtották még ki minden megművelhető területről az erdőket, és a falvak sem épültek szinte egymás mellé, de még mindig gazdagabb vidék volt ez, mint akár az Unió legsűrűbben lakott északi földjei. Most, hogy a toroni nemesi felkelők nem kaphattak már segítséget a reguláris hadseregtől, maguknak kellett a lakosság akarata ellenére is megsemmisíteni a készleteket és a településeket, miközben magát a lakosságot ki kellett volna telepíteniük.

Ez a feladat meghaladta a nemesi felkelés erejét. Nemcsak a szervezettségük volt elégtelen, hanem a fegyelmük is: a nemesi felkelők egyszersmind az elpusztítandó vidék birtokosai, és módosabb gazdái is voltak, akik ezer szállal kötődtek a helyi lakossághoz. Így aztán egy darabig nem volt szükség sem élelemteremtésre, sem szipolymohákra, sem a készleteink további apasztására, mert élelemből és takarmányból is meghagyott eleget a visszavonuló ellenség ahhoz, hogy a hadsereg igényeit kielégíthessük.

Remor 22-én elértük a tengert. Az út itt kettévált: az egyik ág közvetlenül a tengerparton haladt, a másik jó egy mért földdel beljebb, a szárazföldön. A parton ki lettünk volna téve a toroni flotta tüzérségének, ezért inkább a másik ágat vettük használatba.

Annak, hogy a tengert elértük annyi hátránya mindenképpen volt, hogy a mi ellátásunk ettől fogva nehezebbé, az üldözőinkké pedig könnyebbé vált. A toroni flotta jóval nagyobb hatékonysággal pusztította a készleteket, mint a nemesi felkelés, és hatalmas szállítókapacitásával gond nélkül elláthatta a nyomunkban haladó sereget, amelyet eddig ugyanannyira sújtott a hadszíntér felperzselése, mint minket.

Ezt az üldöző sereget egyébként eddigre elég közel engedtük magunkhoz, hogy a mi hátvédünknek minden nap harcokat kelljen vívnia az ő elővédjükkel. Egy ilyen kisebb összecsapásban elesett a toroni hadoszlop parancsnoka, akinek megvallom, már nem is emlékszem a nevére, mert a hadjáratban olyan jelentéktelen szerepet játszott.

Utóda, Morek Alrioi azonban nagyon is tehetséges, és jelentékeny hadvezérnek bizonyult. Ez a toroni hadvezér nemhogy nem rendelkezett kyr felmenőkkel, hanem egyenesen a tengerentúli tartományokból származott – a szó szoros értelmében új ember volt. Elképzelhető tehát, hogy milyen elszántságról és hozzáértésről kellett tanúbizonyságot tennie ahhoz, hogy ilyen magasra emelkedjen a toroni hadseregben, ahol az érdemek mellett bizony a származás is döntő fontosságú elõremenetel szempontjából.

Morek Alrioi legtöbb kollégájával ellentétben nem a gyalogságnál, hanem a lovasságnál szolgált, mielőtt bekerült a vezérkarba, és ez meg is látszott rajta. A legtöbb toroni hadvezér a lovasságra szükséges rosszként tekintett, és a légióitól várta a győzelmet.

Alrioi viszont nem kisegítőként használta a lovasságot, hanem fő fegyvernemként. A nehézkes, nagy toroni lovasezredeket a mi zászlóinkhoz hasonló kisebb és mozgékonyabb egységekbe szervezte, ugyanakkor amennyi lovasát csak tudta nehéz fegyverzettel szerelte fel. Igazi nehézlovasságot ugyan még nem szervezett, de néhány ezrede legalább már a mi középnehéz lovasságunk szintjét elérte harcértékben.

A döntően lovassági jellegű csatározásokban mindjárt meg is látszott a hadvezérváltás. Eddig nem kerültünk szembe Alrioi saját ezredeivel, de most ezek kerültek az élre, és valóban sok borsot törtek az orrunk alá, sőt még néhány jelentéktelenebb győzelmet is arattak a mi elbizakodott hátvédünk fölött. A III. hadtest egyik ilanori zászlaját Remor 27-én csapdába csalták a császáriak, és fogságba ejtették. Két nappal később egy dwoon középnehéz zászló jutott ugyanerre a sorsra a II. hadtestből.

Remor 31-én megbízható hírt kaptam róla, hogy a mi főseregünk csatát vívott Porirjesnél a toroni fősereggel, és a mieinké lett a győzelem. A császáriak föladták Rhin visszahódításának tervét, és visszaindultak Gedaga-yggirbe, az Északi Szövetség hadai pedig üldözőbe vették őket.

Puszta véletlenségből mi is ekkor fedeztük fel a tökéletes csatateret, ahol tönkreverhettük a 3. hadseregnél jóval erősebb toroni hadoszlopot. Az út egy Lohejk nevű falutól délre két domb között vitt el. A két emelkedő között széles völgy feküdt, amely azonban nem simult bele újra a síkságba dél felé, mert ott egy harmadik domb emelkedett. A két északibb fekvésű dombot sűrű erdő borította: a keletin a IV. hadtest rejtőzött el, a nyugatin az I. A III. hadtest volt a csali, amely a hosszú völgy végében, a déli domb lábánál állt fel, míg a II. hadtest a dombtető mögött, takarásban állt. A legnehezebb feladat Ralk tábornoknak, és orkjainak jutott: nekik kellett lezárniuk a csapdát, ha a toroni sereg belesétált, ezért ők a keleti dombról valamelyest lehúzódó erdőben, a domb keleti lábánál rejtőztek el. Én magam velük tartottam.

The genuine version of this novel can be found on another site. Support the author by reading it there.

A lesben álló hadosztályok elrejtése a felderítők elől nem volt egyszerű, de az ellenség varázstudói elől elleplezni őket még nehezebb és időigényesebb feladatnak bizonyult. A hadseregben szolgáló papi személyek órákig tartó összehangolt fohászkodására volt szükség a rejtővarázs létrehozásához, de igyekezetünket végül siker koronázta, és végre minden készen állt az összecsapáshoz.

32-én reggel kezdtünk hozzá a hadsereg elrendezéséhez, és már délután volt, mire végeztünk az előkészületekkel: épp időben, hogy a völgybe benyomuló toroni előhad ne vehessen észre semmit a hadrendbe állított III. hadtesten kívül.

A toroni elővéd azonnal megtorpant, és hadrendbe állt, majd a folyamatosan beérkező egységekkel megerősödve lassan előre indult. A császáriak balszerencséjére Alrioi tábornok aznap a derékhaddal tartott, és csak a dél utáni harmadik órában ért a csatatérre, amikorra a seregének már legalább a fele besétált a csapdába.

Alrioinak az ösztönei megsúghatták a készülő katasztrófát, mert amint áttekintette a csatateret, visszavonulót fújt, hiába biztosították a varázstudói, hogy aggodalomra semmi ok. A visszavonulásra azonban már nem került sor, mert Liromag és ard Harneor lesben álló hadtestei lecsaptak. A völgyben lévő toroni alakulatok hadrendje szétzilálódott. Alrioin azonban ismét tanúságot tett nem mindennapi képességeiről, mert ahelyett, hogy minden erejét összegyűjtve a völgyben rekedt csapatai segítségére sietett volna, megérezve, hogy honnan várhatja a következő csapást, elkezdett felépíteni egy kelet felé néző pajzsfalat. Hideg fejjel gondolkodott, és belátta, hogy csapdába esett csapatai számára most az a legfontosabb, hogy a visszavonulási útvonalat nyitva tartsa.

Látva, hogy mit művelnek a toroniak, Ralk tábornok támadást rendelt el. Az V. hadtest orkjai kitörtek az erdőből, és a kizárólag az orkokra jellemző elképesztő fegyelemmel és gyakorlottsággal lépésben haladva építették fel a maguk pajzsfalát. De én láttam, hogy mire sor kerül a közelharcra, már a toroni pajzsfal is készen fog állni, ezért kíséretem élén előre rúgtattam, és megrohamoztam a még csak két sor mélységű alakzatot. Mindössze huszonegynéhány tiszt volt velem, de valamennyien nehézvértes lovasok voltak, akik bírtak a szellem hatalmával, így első próbálkozásra áttörtünk a túl vékony pajzsfalon, a rést pedig kiszélesítették a nyomunkban haladó farkaslovasok. Alrioin a saját kísérete élén megkísérelt egy ellentámadást, de elesett,[1] akárcsak a helyettese, és a toroni védelem megszervezését néhány percig senki sem vette a kezébe – utána pedig késő lett, mert az V. hadtest pajzsfala legázolta a védelem magvát adó légiót, majd átrendeződve lezárta völgyszájat.

A toroni sereg fele kívül rekedt a csapdán, de annál könnyebb dolgunk volt azzal a felével, amelyik belesétált. A varázshárítókból hamarosan kifogytak, és a csatamágusaink rendet vágtak az összetömörödött légiókban és ezredekben, amiket most már minden oldalról egyre összébb szorítottak a mieink. A gyalogosaink és a lovasaink lassan, lépésben nyomultak előre, zárt formációjukat megőrizve, ezeken a szoros alakzatokon pedig minden kitörési kísérlet megfeneklett.

Csaknem egy órába telt, amíg a völgyön kívül álló toroniak úrrá lettek a fővezér, és helyettese halálát követő zűrzavaron, és hadrendbe álltak az V. hadtest megtámadásához. Az orkok azonban a völgyszájban építették fel a pajzsfalukat, és a déli kyrek nem tudták őket átkarolni. A lovasság rohamai éppen úgy megtörtek, mint a légiósok ékei.

A dél utáni ötödik órában azonban a kezdeti elsietett rohamokat fölváltotta egy jóval módszeresebb taktika: a toroniak egy a miénkkel megegyezően széles, de annál jóval mélyebb pajzsfalat állítottak fel, és ezzel kezdtek minket hátratolni. A nagy nyomás alatt lépésről lépésre hátrálnunk kellett, de a pajzsfalunkra ugyanakkor belülről, a csapdába esett toroniak felől is jelentős nyomás nehezedett.

Üzenetet küldtem Harneor tábornoknak, aki a nehézlovasságát mindeddig visszatartotta a küzdelemtől, és most ezzel a hadosztállyal nyugat felől megkerülve a dombokat, oldalba támadta a toroniakat. A roham áttört az oldalvédet alkotó lovasságon, és azzal fenyegetett, hogy rendetlenségbe hozza a toroni gyalogságot is, ezért a légiósok pajzsfala hátrálni kezdett, hogy újraszerveződjön. Az orkok pajzsfala ekkor Ralk tábornok parancsára kettévált, és egy keskeny utat engedett a csapdába esett toroniaknak. Ezek teljes rendetlenségben tódultak ki a völgyszájon, és egyelőre lehetetlenné tették, hogy a pajzsfaluk újra előrenyomuljon.

A harc és a mészárlás csökkenő hevességgel egészen sötétedésig folytatódott, ekkorra nem maradt már élő toroni a völgyben.

A Lohejk mellett vívott csata a 3. hadsereg fényes győzelmét hozta. Bár a tervünk csak részben vált be, így is nagyon súlyos veszteségeket okoztunk az ellenségnek, míg mi magunk nem sok katonát veszítettünk, sőt, a csata utáni fogolycsere során visszakaptuk azt a több mint 600 emberünket, akik az elmúlt napok során estek fogságba.

A völgyben összesen 17 000 toroni halottat számoltunk össze, és az a légió is súlyos veszteségeket szenvedett, amely az V. hadtest rohamát próbálta megállítani a csata kezdeti szakaszában, így aztán nem járhatunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a minket üldöző toroni haderő egynegyede megsemmisült. Ezzel szemben nekünk 1213 halottunk és eltűntünk volt, és valamivel több mint 2000 sebesültünk.

De a harcok nem értek még véget. A toroniak még mindig túlerőben voltak, és az új parancsnokuk, Suaic el-Riam úgy gondolta, hogy kellő határozottsággal még fordíthat a hadjárat menetén, ezért a másnapi fogolycsere után ismét megtámadott minket. A dombok közti völgybe érthető módon nem küldött csapatokat, hanem a külső íven támadva próbálta a magaslati pontokat egyesével bevenni, de az erdővel benőtt dombokon kialakított állásaink kitartottak, és a toroniak újabb ötezer embert veszítettek a nap végére, köztük Suic el-Riamot. Utódja, akinek a nevére szintén nem emlékszem haditanácsot hívott össze, amire az összes megmaradt toroni főtiszt hivatalos volt. A tanácskozás azonban nem tartott sokáig, mert a meglazult fegyelmű táborba sikeresen beszivárgott néhány ügynökünk, és felgyújtották a haditanácsnak helyt adó sátrat.

A főtisztek testőreit már előbb lemészárolták, így aztán könnyedén levághatták az égő sátorból kirontó kyr tiszteket, mielőtt őket magukat elérhette volna az elkésett bosszú.

A toroni hadsereg pár napon belül négy fővezért veszített el, és egyetlen tábornoki rangú főtisztje sem maradt. A rangidős tiszt, Merlac Hormeion, aki az egész sereg irányítását átvette korábban még légióparancsnok sem volt, és nem érezte magát késznek a feladatra, hogy szembeszálljon az Északi Szövetség legjobb hadvezéreivel. Aztán a seregének is szüksége lett volna némi átszervezésre, így aztán 34-én hajnalban felkerekedett, és mit sem törődve a portyázóink zaklatásával egész nap menetelt. 35-én, mikor megbizonyosodott róla, hogy a 3. hadsereg zöme nem követte, nekilátott erődített táborokat építeni a tengerparton, hogy biztonságban érezhesse magát a rajtaütéseink ellen, és nyugodtan átszervezhesse a most már az ő gondjaira bízott hadsereget.

----------------------------------------

[1] Más feljegyzések tanúsága szerint maga Rosten Harneor végzett vele párviadalban.