HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A cjerjahi csata

61-én reggel a toroni főerők három ponton kíséreltek meg átkelést a Cjerhen. A cjerjahi híd elfoglalására három légió indult meg, míg a másik két egymáshoz közel eső, a hídtól északra lévő ponton a toroniak befagyasztották a folyót, és egy-egy légióval próbálkoztak.

Mindez még csak az erőink próbálgatása volt, nem komoly támadás, és mi ennek megfelelően mindhárom kísérletet erélyesen visszautasítottuk. Egyelőre csak a III. hadtest vett részt a harcokban, a II. hadtest jelenlétét nem akartuk időnap előtt a déli kyrek tudomására hozni.

A napkelte utáni harmadik óráig folytak a harcok, mindkét fél részéről csekélyebb erők részvételével. Ekkor a toroniak visszavonultak, és elkezdtek felkészülni a következő támadásra. A megkerülő oszlopuk már közel járt az V. hadtest lesállásához, ezért hozzákezdtünk a színlelt visszavonuláshoz. El-Arinell pedig meglátta a lehetőséget, és rohamra küldte az embereit, még mielőtt teljesen felfejlődtek volna.

Nagyjából két óra alatt negyvenezer toroni kelt át a folyón, míg a II. és a III. hadtest nagjából egynegyed mért földet hátrált, majd hadrendbe állt, és lassan újra előrenyomult. Chrysaleas vezette a balszárnyat, én a derékhadat, Harneor pedig a jobbszárnyat. Vonalunk meglehetősen vékony volt, a derékhadat mindössze két hadosztály alkotta: Chrysaleas az egyik ilanori hadosztályt adta kölcsön, Harneor pedig egy nehézgyalogos hadosztályt.

A III. hadtest valamivel sűrűbben állt fel, mivel nekik kellett a legnagyobb ellenséges erővel harcot vívniuk, Harneor pedig még egy gyalogoshadosztályáról kénytelen volt lemondani – az alkotta a tartalékot.

Szokás szerint a lovasság kezdte a csatát: a könnyűlovasságunk visszanyomta a toroni előcsatározókat a fő vonalukig, és azt kezdte zaklatni. A nehézlovasság támadásba lendült a szárnyakon, és a még nem teljesen felfejlődött toroniak soraiban zavar támadt, bár a rohamunk ezúttal egyik szárnyon sem tudott áttörni.

A rendelkezésemre bocsátott gyalogoshadosztályt három sor mélységű pajzsfalba állítottam, mert csak így tudtam megfelelően nagy területet lefedni. Az ilanori lovasaim továbbra is folytatták az előcsatározást, így amikor a toroni légiók ellentámadásba lendültek az ő soraikat is szétzilálták. Erre szükség is volt, mert a toroni pajzsfal háromszor olyan mély volt mint az enyém – ha nem sikerül megbontani az egységüket, akkor a puszta tömegükkel elnyomtak volna minket. Így azonban rések nyíltak a légiósok pajzsfalán, és a nehézgyalogságom tovább szélesítette ezeket. A közelharc heves volt, és fél óráig tartott, de szánalmasan vékony pajzsfalam végül kitartott, és megakadályozta, hogy a toroniak kettészakítsák a seregünket.

Én magam ekkor az ilanori előcsatározókkal maradtam, mert át akartam látni az egész csatateret. Így tanúja lehettem, hogy Harneor kemény csapásokkal szorítja vissza az ellenség balszárnyát – a csatatérnek azon a pontján a toroniak létszámfölénye nem tudott kibontakozni. Chrysaleassal azonban olyan nagy túlerő állt szemben, hogy még a nehézlovasság újra és újra megismételt rohamai sem tudták megakadályozni a császári légiók kibontakozását. A déli kyrek hosszú és mély pajzsfalat alkottak, majd megtámadták Chrysaleas nehézgyalogságát, és lépésről-lépésre visszaszorították.

Ha nem akartam, hogy a bal oldalam védtelenné váljon, nekem is visszakoznom kellett. A vonalunk lassan balra hátrafelé hajlott, és félő volt, hogy hamarosan Harneornak is vissza kell húzódnia, akkor pedig a toroniak azon a szárnyon is kibontakozhatnak, és érvényesíthetik a túlerejüket.

Hogy ezt megakadályozzam a tartalékért küldettem: megparancsoltam nekik, hogy formáljanak éket és az élükre álltam, a derékhad parancsnokságát az ilanori hadosztályom ezernagyára bízva.

Nem törődve a derékhadamat továbbra is szorongató légióval egyenesen a Chrysaleassal szembenálló pajzsfal ellen intéztem rohamot. Az ékem oldalát és hátát az ilanori könnyűlovasok fedezték, így a toroni előcsatározók nem tudták szétzilálni a harcrendünket, a varázshárítóink pedig egyelőre kitartottak.

Lépésben indultunk meg, ahogy az ilyenkor szokásos. A nehézgyalogság ereje a szilárd harcrendben rejlik – amíg a pajzsok átfedik egymást, és a hátul lévő katonák megtartják az első sorokat, mind a pajzsfal, mind az ék félelmetes ellenfél, de ha a rend megtörik, akkor csak tehetetlen prédája az ellenség lovasságának.

Ahogy lassan közelítettünk, a toroniak elkezdtek egy saját éket formálni, de túl későn, és túl lassan. A számszeríjászaik egy utolsó elvetélt kísérletet tettek, hogy megbontsák a harcrendünket, de a pajzsok jól zártak, és csak néhány emberünk esett el, a társaik pedig azonnal kiegyenesítették a vonalat.

Amikor nagyjából húsz lépésre voltunk, azok a légiósok, akik korábban még nem használták fel, most elhajították a dárdáikat, de ezekből már végképp túl kevés volt ahhoz, hogy komoly kárt okozzanak az alakzatban. Megszaporáztuk a lépteinket. Tíz lépés távolságban pedig kocogásra váltottunk, és így csapódtunk bele a toroni vonalba.

Az összezsúfolódott tömegen mindkét irányban végighullámzott az ütközés ereje, de mi voltunk lendületben, és a mi soraink rendezettebbek voltak – a toroniak alakulatában rés nyílt, és mi lépésről lépésre tágítottuk ki azt a rést, minden pillanatban közelebb jutva ahhoz, hogy kettészakítsuk az ellenséges pajzsfalat. A közelharc minden figyelmemet lekötötte, így nem láthattam mi történik pár lépés távolságon kívül, de úgy sejtettem, hogy a toroniak megtorpanását Chrysaleas egy lovasrohammal fogja kiaknázni, a gyalogságát pedig visszavonja és újrarendezi.

A közelharc a toroniakkal csak rövid ideig tartott, de számomra óráknak tűnt. Igazság szerint sosem voltam túlságosan gyakorlott pajzsharcos, ezúttal azonban elegendően jónak bizonyultam, és túléltem az összecsapást, amely azzal ért véget, hogy átszakítottuk a toroniak vonalát.

A déli kyrek azonban nem szenvedtek hiányt emberekben, és mikor az ékem hegye áttört az utolsó sor légióson, látnom kellett, hogy egy díszes páncélú toroni főtiszt, talán maga a fővezér, újabb pajzsfalat állít fel az első mögött.

Csak ekkor ért célba Chrysaleas rohama, amire korábban számítottam, de egyenesen az általunk ütött résre sújtott le, és a toroni pajzsfal darabokra tört – némelyek a futásban kerestek menedéket, mások körbe vagy négyzetbe álltak, és várták, hogy társaik kimentsék őket szorult helyzetüktől.

Az erigowi tábornok egyben tartotta a nehézlovasságát, és azt hiszem éppen neki akart velük rontani egy kisebb toroni alakulatnak, amely kétségbeesett igyekezettel próbált új alakzatba állni, amikor meglátott engem. Ebben a csatában nem használtunk szellemhálót, mert a toroni varázstudók számbeli fölénye nagyon kockázatossá tette volna, a szellemnyelvet pedig a saját szellemgátunk miatt nem használhattam, de miután Chrysaleas meglátott, csak a formálódó új ellenséges vonal felé kellett integetnem. Az erigowi azonnal megértette mit akarok, és ahelyett hogy fordulóba vitte volna a katonáit, egyenesen lovagolt tovább, és rohamhoz zárkózz!-ot fújatott.

Unauthorized usage: this narrative is on Amazon without the author's consent. Report any sightings.

Azonban ahelyett, hogy kivárta volna amíg a lovasai kiegyenesítik a roham során némileg megbomlott sorokat előrerúgtatott, és kardját az ellenséges parancsnokra szegezte. Az észrevette a kihívást, és alighanem felismerte Chrysaleast fényesre lakkozott fehér páncélzatáról, mert odahagyta az új pajzsfalát, és lovát az erigowi felé irányította.

A két vezér mindössze egyszer csapott össze – Chrysaleasnak a sisakját érte az ellenfele kardja, de a remek erigowi acél kitartott, bár a tábornok bizonyosan elkábult néhány pillanatra. Az ő pengéje azonban markolatig fúródott a toroni lovának oldalába, és bár az ütközés ereje kitépte a markolatot Chrysaleas kezéből, a déli kyr lova pár lépés után összeroskadt, lovasa pedig nem vetette ki magát időben a nyeregből, így lába a hátasa alá szorult.

A mieink erre üdvrivalgásban törtek ki, és mind a lovasság, mind a gyalogság rohamlépésben tört előre. Az új toroni pajzsfal még csak három ember mély volt, és az első sorban hézagokat okozott, hogy megpróbálták átengedni az előző pajzsfalból megfutamodott bajtársaikat, így ezt a toroni védvonalat is szétzúztuk.

A mezőt, amelyen addig a csata folyt, szétszórt toroni alakulatok és menekülők töltötték meg. A veszély, hogy a balszárnyunkat elszakítják a derékhadtól elmúlt, sőt most mi nyomultunk előre, és azt is láttam, hogy a toroni derékhad lassan hátrálásba kezd, nehogy elveszítse a kapcsolatot a jobbszárnnyal.

Az ellenség még mindig jelentékeny túlerőben volt, de a saját menekülőik akadályozták őket, hogy Cjerjahból segítséget küldjenek a derékhadnak, vagy szétbontakozva újraépítsék szétbomlott jobbszárnyukat. Mostanra már Liromagnak is támadásba kellett lendülnie a túlparton, így további erősítésre már nem számíthattak. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje végleg megtörni a már széthullóban lévő toroni sereget, és újra a gyalogság élére álltam. A lovasságunk ragyogóan eljátszotta a szerepét, de az utcai harcban nem sok hasznukat vehettem volna – Cjerjah elfoglalása a nehézgyalogságunkra várt, ezért előreparancsoltam őket, és segédtisztjeimmel megkezdtük a sorok minden roham előtt szokásos elrendezését.

Csakhogy a sorok a közelharcban jobban szétzilálódtak annál, hogy pár perc alatt rendbe szedjük őket, és a katonák is fáradtak voltak már – a parancsok teljesítése a szokottnál valamivel több időbe telt. A toroniak szervezettségét és morálját is alábecsültem – a zavarodottság pillanata elmúlt, és a légiók rendbe szedték magukat. Bár a vezérüket elvesztették, és súlyos veszteségeket szenvedtek, Cjerjah romos utcáin újra hadrendbe álltak, és lassan előre indultak.

Bár rövid ideig úgy tűnt, hogy megfordítottuk a csata menetét, hamarosan újra kemény küzdelmet kellett vívnunk. A pajzsfalunkra újra súlyos nyomás nehezedett, és a győzelem láthatóan kezdett ismét a toroniak felé hajolni.

A dél utáni harmadik óráig tartott a lankasztó, felőrlő küzdelem. És nem csak a balszárnyunkon álltak rosszul a dolgok: a derékhadunk ingadozott a nyomás alatt, a jobbszárnyon pedig a kezdeti sikerek ellenére Harneor most mégis hátrálni kényszerült.

Mikor azonban már úgy látszott, hogy vissza kell vonulnunk, ha nem akarunk megsemmisítő vereséget szenvedni, feltűntek az V. hadtest hadoszlopai. Az orkok ugyanolyan fáradtak voltak, mint a többi katonánk, de egyenesen egy győztes csatából érkeztek, és vérre szomjazva vetették magukat a küzdelembe.

Ralk tábornok csapatainak többsége a rendkívül gyenge derékhadunk segítségére sietett, de három zászló portyázó a balszárnyunkra is jutott. Én időközben újra átvettem a derékhad irányítását, de ezt most Ralk tábornokra hagytam, és a három portyázó zászló élére állva aznap már másodjára megtámadtam a toroni jobbszárnyat.

Ez a három győzelemittas zászló végül eldöntötte a küzdelmet. Az orkok rohamát látva a III. hadtest katonái, akiknek erejéből eddig éppen csak védekezésre futotta, most egy pillanat alatt támadásba mentek át. A III. hadtest még jól emlékezett rá, hogy a dhamuri fiaskó után az orkok gúnyt űztek belőlük, és nem vágytak rá, hogy a Vas Fiai ismét elorozzák előlük a győzelmet, Chrysaleas pedig ismét az élükre állt, és kiáltozva fenyegette a katonáit, hogyha nem érnek Cjerjahba az orkok előtt, akkor valamennyiüket véresre korbácsoltatja.

A toroni pajzsfal először megingott, majd megtört, aznap már harmadjára, de ezúttal nem töltöttük az időt soraink rendezgetésével, hanem a futók közé keveredve behatoltunk Cjerjah utcáira.

Itt aztán súlyos, de rövid közelharc következett: le kellett győznünk a toroni tartalék pihent katonáit – de a lendületünk kitartott, és ezek is csatlakoztak a menekülőkhöz. A romváros két sugárúttal rendelkezett, amelyek a főtérre vezettek; erről a térről indult ki a híd, amelyet mindenképpen birtokba kellett vennünk, hogy elvágjuk a toroni derékhad visszavonulási útvonalát a túlpartra.

A két sugárúton előrenyomuló oszlopaink egyszerre értek a főtérre – az egyiknek az élén a 26. zászlóalj ált, a másikat a 31. vezette. A két zászló egyforma lelkesedéssel rohant a híd felé, azonban ahelyett, hogy átrontottak volna rajta, felszínre tört köztük a régi ellenségeskedés, és összekaptak, hogy melyiküké legyen az elsőség. A helyzeten a 31-esek parancsnoka lett úrrá, aki kikapta a 26-osok zászlaját a zászlóőr kezéből, és átvágtatott vele a hídon, nyomában a haragos zászlóaljak együtt rohantak utána – a 26. a zászlajának, a 31. pedig a maga vitéz őrnagyának.

A túlparti hídfőt ismét egy erős toroni pajzsfal zárta el, de a két zászlóalj még csak nem is lassítva tiporta le őket, majd vad haraggal eredt a menekülők nyomába, hogy egy szálig lekaszabolja őket. Azonban kaszabolnivaló toroni akadt még elég a túlparton, ráadásul még megtöretlen hadrendben – visszaparancsoltam az üldözésre indult katonákat, és egy tarini zászlóra bízva a hídfő őrzését a 26-osokat és 31-eseket a toroni derékhad ellen küldtem, hogy vitézségüknek megfelelő feladatot kapjanak ismét.

Az ellenséges jobbszárnyon aratott győzelem után azonban úgy látszott, már semmi sem állhat a katonáink útjába. Az orkok által már amúgy is szorongatott toroni derékhadat az első rohamunk megtörte, a Harneorral szemben álló ellenséges balszárny pedig ugyancsak menekülőre fogta a dolgot a befagyasztott folyón keresztül. Egy csapat csatamágusnak sikerült betörnie egyet a három jéghíd közül – a fáradt, nehézfegyverzetű toroniak pedig százával fulladtak a rohanó Cjerh jeges vizébe.

Ezután már csak az öldöklés volt hátra, a még ellenállók, és a folyó nyugati partján rekedt menekülők levadászása – de ez még jó egy órát eltartott, és mire bevégeztük, már rég feljöttek a csillagok.

Az összeköttetésünk Liromaggal és ard Harneorral még mindig nem állt helyre – mind a toroniak, mind mi elmegátat emeltünk a csata kezdetén, és egyelőre mindkettő állt még. Ezért Chrysaleassal és egy zászló nehézlovassal átlovagoltam a cjerjahi hídon – meg kellett tudnom, hogy hogyan alakultak számunkra a dolgok a keleti parton.

Biztató előjelnek véltem, hogy nem hallottam csatazajt, és azt is, hogy a hídfő őrzésére hátrahagyott katonáinkat senki sem háborgatta. Ugyanakkor balsejtelemmel töltött el a megerődített ellenséges tábor látványa – ha a császári sereg azt kézben tartja, akkor még mindig megakadályozhatja, hogy a Cjerh által elválasztott hadtesteink egyesüljenek, sőt arra is van esélye, hogy a két seregrészünket külön-külön megverje. Okvetlenül meg kellett tudnom, hogy kinek a kezén van a tábor, éspedig minél hamarabb, ezért kíséretem erejében bízva előrerúgtattam.

A tábor falánál kyr nyelvű kiáltás állított meg. Ez lehetett ellenség is, de lehettek északiak is, akik minket néztek ellenségnek. Ervül feleltünk.

- Liromag – ennyi volt a válasz. Csakugyan ő maga volt. Bevette az ellenség táborát, és most éppen hozzám indult volna az örvendetes hírrel – az ellenség a rhini határ felé hátrál!

Miénk a győzelem!