NEGYEDIK FEJEZET

Garyn da Ranga, és az Unió dél-nyugati tartományának parancsnoksága

Már jócskán benne jártunk Kramor havában, mikor az utóvédünkkel együtt én is átléptem a dwoon határt. Garyn da Ranga ekkor már napok óta a leendő Harneor-birtok központjában várakozott rám, és most, hogy úgy érezhettem az utolsó katonám is biztonságban van a toroni portyázóktól (már amennyire ez a gyepűn lehetséges), csapataimat megelőzve hozzá siettem, hogy személyesen is megvitassuk letelepedésünk menetét.

Ranil első lovagja ekkor már hetvenedik életévén is túl volt, de egy harminc éves férfi tettereje izzott benne. Ritkán töltött egy helyen egy napnál többet, és mégis, amikor odahagyott egy falut, egy várost, vagy egy vidéket, akkor nem maradt a nyomában meghallgatatlan panasz vagy kérelem, elintézetlen államügy, eldöntetlen pereskedés. Mikor megismertem a régenst, igazából kellemesen meglepetve éreztem magamat, mert a százévi száműzetés alatt a Harneorok között finoman szólva kedvezőtlen vélemény alakult ki a Ranil lovagrend nagymestereiről általában, márpedig az elmúlt ötven esztendőben Garyn da Ranga töltötte be ezt a tisztet; de őt ezen kívül is, mint egy vörös lobogó megtalálóját és birtokosát még az erigowiak bábjának is tartottuk. Most aztán láthattam, hogy mindkét félelmünk alaptalan volt, mert a nagymester derék államférfi, kíséretében pedig nyoma sem volt idegen befolyásnak.

Mihelyt a régens értesült róla, hogy táborában vagyok (mindig legalább egy zászló lovag vigyázta a testi épségét), magához hívatott, és megvendégelt. A kiadós étkezés után szóba hoztam az előttünk álló feladatokat, de a régens leintett, és letelepedésünk részleteit teljesen rám bízta, sőt rendelkezésemre bocsátotta két fiatal tisztjét, akik ismerősek voltak a vidéken. Ezek után pedig a legnagyobb meglepetésemre minden bevezetés nélkül nekem szögezte a kérdést, akarok-e az Unió délnyugati tartományának főparancsnoka lenni?

Azt ugyan tudtam, hogy ez a tiszt pár hónap előtt megürült, és a régens egyre halogatta a betöltését, de álmomban sem gondoltam volna, hogy azért, mert nekem szánja. A megdöbbenés egy pillanatra szavamat szegte, de azután összeszedtem a gondolataimat.

Más körülmények között, válaszoltam óvatosan, habozás nélkül elfogadnám a felkínált tisztséget, de a jelen helyzetben, alaposan meg kell fontoljam a dolgot. Elvégre ki vagyok én most az Unióban? Egy jövevény, igaz, számos katonával, de mégiscsak kívülálló, aki nem ismeri az ország szokásait, még a nyelvét is idegen kiejtéssel beszéli. Másrészt a tartományban nyilván több magas rangú tiszt is akad, akit érdemei és származása képessé tesz egy ilyen főparancsnoki tiszt betöltésére. Háborús tapasztalatban ugyan ezek bizonyosan elmaradnak tőlem, de az ő harcban szerzett babérjaik az egész tartományi sereg előtt ismeretesek, míg az én haditetteimről csak kevesen hallottak, vagy éppenséggel senki. Kinevezésem ezért mind ezeket a tiszteket, mind az ő csapataikat sértené.

Harmadrészt pedig, én a Harneor család feje vagyok, az a feladatom, hogy a családot vezessem, és érdekeit megvédjem, márpedig ez egész embert kívánó feladat. Ha elvállalnám a felkínált hadvezéri pálcát, akkor mindenképpen le kellene mondanom erről a tisztemről, ezt pedig csak a családi vezérkar egyetértésével tehetem meg, tehát lehetetlen a kérdésben azonnal határoznom.

Való igaz, felelte Garyn da Ranga, hogy több főtiszt is van a tartományi seregben, akit rangja jogosulttá tesz a főparancsnoki tisztre, de ezek egyike sem járt még háborúban, hanem csak a végvári harcokban edződött. Így aztán harci érdemekben egyikük sem dúskál, és ami a fődolog, egyik sem ismeri olyan jól az ellenséget, mint én. A Harneorok haditetteit viszont töviről-hegyire ismeri az egész Unió, és a délnyugati tartomány seregei megtisztelőnek éreznék, hogy olyasvalaki alatt szolgáljanak, aki elhódította a toroniaktól Hiere Otlokir számára Új-Freiglundot. Ami pedig utolsó ellenérvemet illeti, ő nem kívánja, hogy most azonnal döntsek, hanem két nap gondolkodási időt ad, ennyi idő alatt még a család vezérkara is könnyen meghozhatja a határozatát. Végezetül pedig, ha a csapatok eddig elboldogultak ideiglenes fővezérekkel, még pár hónapig képesek lesznek nélkülözni egy állandó parancsnokot, tehát nyugodtan levezényelhetem a család letelepedését, hogy utódomnak rendezett állapotokat hagyjak örökül. Most pedig, fejezte be hirtelen válaszát, ha nincs ellenemre, szeretné megszemlélni a család jelenlévő haderejét.

Enjoying this book? Seek out the original to ensure the author gets credit.

Abban a pillanatban éppen csak az elővédet adó négyzászlónyi könnyűlovas táborozott a közelben, de a régens így is nagyon elégedett volt azzal, amit látott. Miután a szemle véget ért, visszalovagoltam a főerőkhöz, hogy összehívjam a vezérkart. Mivel a sereg nagy területen szóródott szét, egy teljes napba telt, míg a főtisztek összegyűltek. Ekkor eléjük tártam Garyn da Ranga ajánlatát. Ők egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy el kell fogadnom a felkínált parancsnokságot, mert ezzel egyrészt hazafias kötelességemet teljesítem, másrészt hírnevet szerzek a Harneor családnak, harmadrészt a család hadereje így megmenekedik a veszélytől, hogy esetleg egy hozzá nem értő fővezér parancsnoksága alá kerüljön. A határozat meghozatala után legott meg is választották utódomnak egy unokaöcsémet, Noram Harneort, aki addig a lovasság parancsnoka volt.

A régens engedelmével, hogy posztomat csak fél év múlva foglaljam el, nem éltem. Egyrészt, mert kötelességmulasztásnak éreztem volna, másrészt, mert így utódomnak máris alkalma nyílott egy bonyolult, de többé-kevésbé veszélytelen hadműveletnek, a család letelepítésének levezénylésére; amit, ha sikeresen megold, akkor mind az ő önmagába vetett hite, mind a család iránta való bizalma gyarapodik; ha pedig nem birkózik meg a feladattal, akkor szerencsésebb, ha ez most derül ki, mintha a csatamezőn.

A vezérkar határozata utáni reggel, ha nem csalódom 1381. Kramor 33-án, bejelentettem Garyn da Rangának, hogy lemondok az őrgrófi címről, és elfogadom a parancsnoki kinevezést. A régens ekkor tábornaggyá nevezett ki, és felruházott a tartományi hadsereg, a határőrség és a nemesi felkelés feletti teljhatalommal. Főparancsnoki hatáskörömbe tartozott a tartomány valamennyi vára, lovagrendje, és fegyverfogható férfija. Bármelyik katonaköteles korú férfit jogomban állt fegyveres szolgálatra kötelezni nekem tetsző időtartamra, az általam megállapított zsoldért. Tábornoki rangig bárkit előléptethettem vagy lefokozhattam. Háborús időkben pénzbüntetéstől a korbácsoláson át a halálbüntetésig bármilyen ítélet kiszabhattam anélkül, hogy egy ügyet hadbíróság elé kellett volna utalnom. Jogom volt új alakulatokat létrehozni, illetve régieket feloszlatni. A befolyó tartományi adók, és az állami birtokok (ha lettek volna ilyenek) jövedelmének háromnegyedével tetszésem szerint rendelkezhettem.

Mint látható, az Unióban a tartományi főparancsnok rendkívüli hatalommal bír, és ezt korlátozás nélkül gyakorolhatja. Éppen ezért, a toroniak által nem fenyegetett két északi tartományban már vagy száz éve nem is neveztek ki tartományi főparancsnokot, a déli tartományokban pedig a visszaélések megelőzése végett a főparancsnok csak Ranil felkentje lehetett, aki kinevezése után esküt tesz, hogy kivételes jogaival mindig csak az Unió érdekeit szem előtt tartva él. Az ilyen eskü megszegését Ranil igen gyorsan és hatékonyan torolja meg, erre a történelemből két példa is ismeretes: Ryam da Ranga régenst 1123-ban, amikor egy politikai ellenfelét igazságtalanul halálra ítélte, tűzoszlop emésztette el, akárcsak Harol Trekam tábornagyot, aki 1217-ben törvénytelenül a régensi hatalomra tört, és csaknem polgárháborúba taszította az országot.

Így aztán 1380. Kramor 33-án letettem a hivatali eskümet, és elrendeltem, hogy a tartományi sereg, és a nemesi felkelés gyűljön össze új főparancsnokságomon, Rain városában.