TIZEDIK FEJEZET

A háború előtti évek fontosabb eseményei

Még meg sem száradt a tinta az obasz-toroni békeszerződésen, az Északi Szövetség fölött máris elkezdtek gyülekezni a fellegek. A toroni határőrség már a polgárháború vége óta egyre élénkebbé vált. De a dél-quironeiai háborúk még sokáig lekötötték a tartományi hadak nagy részét. Azután ezek is véget értek, és a légiók hazatértek a saját tartományukba, ahol azonnal hozzákezdtek a kiegészítésükhöz. 1381-re a toroni hadsereg újra elérte a békebeli teljes létszámát, és a harcértékén sem nagyon volt már mit javítani. Mindezt az Északi Szövetség néhány új vár felépítésétől, és a 3. hadsereg létrehozásától eltekintve, nagyjából tétlenül tűrte.

Mint már említettem a Szövetség külpolitikai téren nem volt igazán tevékeny, és az eredmény, mint általában, ebben az esetben is arányban állt a megtett erőfeszítésekkel – vagyis a lehetséges szövetségesek nagyobb részét sikerült magunk ellen hangolnunk. Az 1380-82-es évek folyamán az obasz nagykirály több ízben küldött követeket a Szövetség vezetőihez, de egyedül Garyn da Ranga és Toroff Nelhac vörös hadurak méltatták ezeket figyelemre, és ennél többet a többi hadúr hozzájárulása nélkül, sajnos nemigen tehettek. Hiere király végül megunta a hiábavaló erőlködést, és 1382 után nem küldött több követet.

Gro-Ugon, és a nyugati nomádok eleinte aggódva figyelték, ahogy Toron feladja dél-quironeiai érdekeltségei nagy részét, hogy ismét aktívabbá váljon északon, de miután a Szövetség magukra hagyta őket, hajlottak rá, hogy engedményeket tegyenek Toronnak, ha az elkerüli őket. A Birodalomnak, mint ahogy azt már írtam, esze ágában sem volt Gro-Ugonban vagy a nyugati pusztákon hadakozni, neki nagyon is megfelelt ezeknek a hatalmaknak a semlegessége, tehát nem zargatta a határaikat. A Szövetségnek azonban úgy látszik nem felelt meg, mert a tiadlani határőrség lépten-nyomon megsértette az orkok határait, Eren pedig 1382-ben hadjáratot indított a nyugati pusztákon.

Még az egyetlen védelmi szerződés, amit megkötöttünk, sem az északi diplomaták munkájának volt köszönhető, mert ezúttal is csak annyit kellett tenniük, hogy rábólintsanak a nokhorosziak több mint méltányos feltételeire, és aláírják az eléjük készített papírokat.

Közben a toroniak tovább készültek a háborúra. Időről-időre merényleteket követtek el északi államférfiak, vagy magas rangú tisztek ellen, kisebb járványokat idéztek elő a lakosságban, gyakorlatoztatták a csapataikat, és egyre többször csaptak át a határon (már ahol hagyták nekik).

1383-ra már olyan komollyá vált a toroni fenyegetés, hogy még az északi vezetők is kezdtek feleszmélni. Végre összehívták a nemesi és népfelkeléseket, hogy legalább valamennyire kiképezzék a tagjaikat. Hogy erre mennyire nagy szükség volt, azt a molinoi „csata” mutatta meg, amelyet a haonwelli népfelkelés vívott meg… saját magával. A táborozó nemesi felkelést ugyanis az 1383. Ranil 4-ére virradó éjszaka felverte néhány részeg őr(!), akik úgy kívántak bosszút állni szerencsésebb, és az aznapi őrséget elkerülő társaikon, hogy rájuk ijesztenek. Tehát torkuk szakadtából kezdtek ordítozni, hogy nyakukon vannak a toroniak.

Find this and other great novels on the author's preferred platform. Support original creators!

A bekövetkező tumultusban a nemesi felkelés több mint ezer halottat veszített, köztük több jobb sorsra érdemes tisztet, akik megpróbálták rendbe szedni a megvadult gyülevészt. Ha lett volna beleszólásom a dologba, a részeges őrök a halálnak valami különösen fájdalmas nemével pusztultak volna el a többi felkelő figyelő szeme előtt, de a haonwelli törvények ezt nem tették lehetővé, a nemesi felkelés parancsnoka pedig nem akarta ezeket megszegni, így a bűnösök fölött katonai helyett polgári törvényszék ítélt, és némi börtönnel meg pénzbüntetéssel megúszták az egész ügyet.

Az 1384-es év nyarán a toroniak kitiltották a Quiron-tengerről az északi kereskedőhajókat, ősszel sor került a sirenariakra is. Az Északi Szövetséget tejesen váratlanul érte a csapás, és a legtöbb tagállam csak most, az eddiginél összehasonlíthatatlanabbul kedvezőtlenebb helyzetben kezdett a háborús tartalékok felhalmozásába.

1384 őszén a toroni flotta figyelmeztetés nélkül elsüllyesztett több, tiadlani lobogó alatt hajózó vitorlást, ami kis híján a háború kitöréséhez vezetett. Mostanra már a legostobább északi vezető is tisztában kellett legyen vele, hogy a háború elkerülhetetlen, mégis halogatták, noha az idő inkább Toronnak dolgozott, mert ők maguk úgysem tettek semmi érdemlegeset.

Remor havában a nokhorosziak és az Északi Szövetség védelmi szerződést kötöttek – ennek azonban egyelőre csak annyi hatása volt, hogy Toron a nokhoroszi hajókat is kitiltotta Quironeiából.

Trekam havában a toroni tartományi hadak együttes hadgyakorlatot tartottak a nemesi hadakkal, és egyes tartományi csapatok még a határt is átlépték, végül azonban visszakoztak, mielőtt összecsapásra került volna sor.

1385 Ranil havában egy hasonló gyakorlatra készülve Gedaga-yggir tartományi hadait Lakhassynba rendelték, a rhini tartományi hadakat pedig háborúba küldték nyugatra a Vas Fiai ellen. A toroniak néhány évente mindenképpen harcba vetik a tartományi hadakat, hogy ne szokjanak el a vérre menő küzdelemtől, ekkor pedig már öt éve tartott számukra a béke, és mivel a Szövetséggel való háborút még nem akarták kirobbantani, a békeköveteik agyonkövezése óta folyton kellemetlenkedő orkok ellen fordultak.

Én ekkorra már torkig voltam a várakozással, és így érzett a tarini-dwoon-ilar főparancsnokság alatt szolgáló minden bajtársam is. Mi, akik már régóta tisztában voltunk vele, hogy a háború elkerülhetetlen, évek óta állandó készültségben éltünk. Minden nap azzal fenyegetett, hogy elhozza a toroni inváziót, minden éjszaka egy merénylet veszélyét rejtette magában. Minden csapatmozgást egy támadás előjelének véltünk, és minden toroni portyától pattanásig feszültek az idegeink.

Nem akartam tovább várni. Most, hogy Rhin és Gedaga-yggir egyszerre kiürült, olyan lehetőséget kaptunk, ami, éreztem, nem jön el még egyszer. Ezért az 1385. Ranil 5-ére virradó éjjel csapataim élén átléptem a határt. Nem sokkal később sor került az első összecsapásra a toroni határőrség és a 3. hadsereg elővédje között.

Szárazföldön és vízen kezdetét vette a háború.