HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

További hadműveletek Észak-Rhinben

Időközben Észak-Rhinben sem szüneteltek a harcok, a régens még a gedaga-yggiri határ előtt újra ütközetre kényszerítette a toroni fősereget, és újból vereséget mért rá, bár ezúttal sem súlyosat. Remor 37-én zajlott le a két fősereg között az utolsó összecsapás Bernong mellett: ebben az utolsó csatában pedig egyik fél sem tudta kiszorítani a másikat a csatatérről a nap végére. A mieink ezután visszatértek Rhinbe, illetve az Unióba, és a tél folyamán már nem próbálták meg megváltoztatni a fennálló helyzetet, amibe láthatóan a toroniak is belenyugodtak.

Mi a Lohejk melletti csaták után erős kísértést éreztünk, hogy megpróbáljuk teljesen megsemmesíteni a többszörösen vereséget szenvedett toroni hadsereget, de elkövettük azt a hibát, hogy nem indultunk azonnal minden erőnkkel az üldözésére. Ennek a fő oka az volt, hogy egészen 34-én délig nem szereztem tudomást arról, hogy az ügynökeink gyakorlatilag lefejezték a toroni hadsereget, és cselt gyanítottam a miénknél még mindig népesebb ellenséges haderő visszavonulásában. Mire a tévedésemre fény derült, a visszavonuló császáriak már jókora előnyre tettek szert, és amíg azt behoztuk már jócskán megerősítették a tengerparti erődjeiket.

Ahhoz, hogy a jól védett földsáncok ellen küldjem a katonáimat mindenféle előkészítés nélkül, nem fűlött a fogam, különösen, hogy akkor a toroni flotta tüzérsége is beleszólhatott volna a küzdelem menetébe. A rendes ostromra pedig az időt nem akartam pazarolni: el akartam érni Secchust, mielőtt még a toroniak partra tesznek ott egy újabb sereget. Így aztán, a 34-i hiábavaló, északnak való menetelés után újra megfordítottam a 3. hadsereget, és tovább indultam Secchus felé.

39-én a 3. hadsereg megszállta Ormikot. Ez a tengerparti nagyváros jelentős hajóépítő műhellyel rendelkezett, még ha Secchushoz nem is volt mérhető ezen a téren. Mivel a város a tengerparton terült el, a toroni flotta partra tett itt néhány száz tengerészgyalogost; a naftavetőket, és katapultokat pedig a város utcáira irányították.

A flotta tüzérségével továbbra sem óhajtottam összetűzni, ezért mielőtt megtámadtuk volna a várost, minden varázstudómat utasítottam az egyidejű csapásmérésre. A toroni flottán is volt számos varázstudó, köztük különösen sok idővető, de az a kötelék, ami Ormik mellett horgonyzott, mindössze három nagy toroni csatahajóból állt, és a kíséretükből. Nem állt a rendelkezésükre elegendően nagy mágikus potenciál, hogy a mi támadásunkat kivédjék. A tengerészek vitézül küzdöttek, de végül mi győzedelmeskedtünk. A döntő momentum az volt, amikor három boszorkánymesterem varázsszelet gerjesztve partra futtatta az egyik nagy toroni csatahajót, a többi hajó pedig ezt látva felhagyott a küzdelemmel, és elkezdett kievickélni a viharból.

This tale has been unlawfully lifted from Royal Road. If you spot it on Amazon, please report it.

Miután a toroni flotta lőtávolságon kívülre került, rohamra indult a 3. hadsereg: az I., a II. és a III. hadtest a város ellen indult, a IV. és az V. pedig a partra futott karakkát támadta meg. Ormík bizonyult a könnyebben feltörhető diónak: túlerőnk hamarosan leküzdötte a keményen ellenálló tengerészgyalogosokat. A partra futott toroni karakka legénysége viszont nagy szakértelemmel egyenlítette ki a létszámhátrányt, és három órás harcot igényelt, mire a hajó teljesen a kezünkre került.

A hajógyártáshoz fölhalmozott készletek megsemmisítése egyszerű feladat volt: a gerendák, kötelek és vásznak raktáraiba kátránnyal és naftával teli hordókat halmoztunk, majd felgyújtottuk őket. A szárazdokkok falait az utászaink rombolták le, így ezeket újra birtokba vette a tenger, a műhelyeket és gyárakat pedig fölperzseltük, azokat a munkásokat, és hajóépítő mestereket, akik nem menekültek el időben, megöltük.

A nagy hajót nem tarthattuk meg, mivel nem voltak hozzá tengerészeink Egy karakkát természetes tűzzel elpusztítani szinte lehetetlen, mert a toroni flotta építőmesterei telerakják mindenféle védővarázslattal. Ezért baltákkal vágtunk lékeket a hajó oldalába; kidöntöttük az árbocokat, és elégettük a vitorlákat, a kormányművet pedig szilánkokra hasogattuk. A hajón volt valamennyi nafta is, azt szétlocsoltuk a főfedélzeten, és meggyújtottuk. Idő hiányában nem tudtuk javíthatatlanul megrongálni a hatalmas hajót, de arról gondoskodtunk, hogy a javítása sokáig tartson, és mivel a legénységét is lemészároltuk, arra számítottunk, hogy egy évnél korábban aligha állhat újra szolgálatba.

Pusztításunkkal elégedetten elhagytuk a tengerparti várost, és visszatértünk a parttól távolabb futó útra. A következő napokban gyorsan haladtunk előre, az időjárás nekünk kedvezett. Az égbolt tiszta volt, napokig egy pehely hó sem esett, az úton pedig eléggé öszetömörödött a hó ahhoz, hogy a szekereket is megbírja, miután a kerekeket szántalpakkal cseréltük fel.

Remor 60-án jelentést kaptam egy Abasziszba küldött kémemtől, hogy az asziszok hadbalépése után összeállított expedíciós haderőt, amelyet Rhin tartományba akartak átszállítani, elkezdték behajózni. Ez az erő nem volt túl nagy, mindössze 17 000 főt tett ki, de joggal féltem attól, hogy az obasz falanxharcosok hatásosos ellenszernek bizonyulnak majd a mi nehézlovasságunk ellen. Azonkívül Abaszisz hadserege pár évvel korábban bizonyította, hogy ütőképesebb haderő még a toroni hadseregnél is, pedig azzal is eléggé meggyűlt a bajunk az eddigiek során.

Az aszisz flotta 61-én bontott vitorlát Ifinben, és úgy számoltunk, hogy legfeljebb harminc nap alatt átszeli majd a Quiron-tengert, és kiköt Rhin partjainál. Mindenképpen el akartam kerülni, hogy a hadjárat további szakaszában egy egyesült toroni-obasz haderővel a hátamban kelljen operálnom. Ezért elhatároztam, hogy mihelyt leromboltuk Secchust, a Melac Hormeion irányította toroni sereg ellen fordulok, és csatára kényszerítem őket, mielőtt még megerősödnének az obaszokkal.