ELSŐ FEJEZET

A Harneorok és az Unió

Ornel Harneort 1268-ban az Unió ellenségeivel való összejátszás hamis vádjával Ranil Első Lovagja fő-, és jószágvesztésre ítélte. Ő azonban, saját ártatlansága tudatában nem volt hajlandó alávetni magát az ítéletnek, és teljes családjával, valamint familiárisaival együtt száműzetésbe ment.

Több mint száz évig tartott a Harneor család száműzetése, de a család és követői nem fordultak el az Úrtól, hanem továbbra is megmaradtak Ranil leghűségesebb híveinek.

1380 nyarán, amikor elért Garyn da Rangának, az Unió régensének hazahívó levele, épp az obasz törzsek fejedelmének, Hiere Otlokirnak a zsoldjában verekedtem Quironeiában a család főerejével. Mivel a szerződésünk az év végéig szólt, [1] és egy tenger állt köztünk és az Unió közt, még hosszú hónapokig nem térhettünk vissza sosem látott hazánkba. De különben sem voltam benne bizonyos, hogy haza kívánunk-e egyáltalán térni. A családot ártatlanul meghurcolták, és ezért méltó elégtétel járt, ami feledteti velünk, hogy száz esztendeig ettük a száműzöttek keserű kenyerét, Ranil első lovagja azonban szót sem ejtett levelében jóvátételről.

Ezen kívül még több okom is volt kételkedni abban, hogy hazatérésünk a család javát szolgálja-e. Hatezer fős seregünk állandó fenntartása rendkívül költséges dolog volt, de eddig győztük, mivel a kardunk áruba bocsátásából, és birtokaink jövedelmeiből befolyó összegek lehetővé tették ezt. Arra viszont nehezen számíthattunk, hogy az Unió ugyanolyan bőkezű lesz velünk, mint eddigi alkalmazóink (elsősorban az obasz fejedelem), mert a Quiron-tenger északi partján béke honolt, és békében egyetlen állam sem áldoz több pénzt a hadseregére, mint amennyit feltétlenül szükséges.

Így aztán hadseregünk megtartására két megoldás kínálkozott; az egyik a haderőnk csökkentése, a másik, hogy állandó jövedelmeinket nagymértékben megnöveljük. Mivel quironeiai birtokainkat mindenképpen fel kellett adnunk, legalább ötvenezer tiarnieli hold[2] közepesen termő földre lett volna szükségünk. Az Unióban azonban nem voltak már tudtommal szabad, kiosztható állami földek, amelyeket megkaphattunk volna.

Azért pedig, hogy tűzzel és vassal, vérünk hullatásával szerezzünk új földeket, igazán nem volt szükségünk egy hosszú és veszélyes északi útra, hiszen eddigi szerzeményeinket is Toron dél-quironeiai tartományaitól vettük el nagyrészt, ezt pedig ezután is bízvást megtehettük.

Szintén a hazatérésünk ellen szólt, hogy ezzel függetlenségünk jelentős csorbát szenvedett volna. Mi eddig kerültük az olyan megbízásokat, amelyek túlságosan nagy kockázattal jártak, ha azonban hazatérünk, akarva – nem akarva idegen parancsnok alá kell adnunk a hadainkat, aki nem feltétlenül viseli szívén úgy a katonáink sorsát, mint a család hadvezérei.

Abban sem voltam bizonyos, hogy az anyaország lakosai befogadnának egyáltalán minket. Hiszen a dwoon nép híresen idegengyűlölő, és százévnyi száműzetés alatt igencsak eltávolodtunk az otthoniaktól, mind szokásokban és erkölcsökben, mind pedig a beszédünkre nézve. Igaz, mivel az Unió csatlakozott időközben az Északi Szövetséghez, az idegengyűlöletnek minden valószínűség szerint enyhülnie kellett, csakhogy ez egyidejűleg erv befolyást jelentett. Ezt pedig mindenképpen károsnak kellett tartanom, miután Dél-Quironeiában több ízben is harcoltunk erv zsoldosok mellett és ellen is, és egyik alkalommal sem tettek rám valami kedvező benyomást.

Ugyanakkor számos érv a hazatérés mellett szólt. Minden igazságtalan sérelem dacára ugyanis még mindig dwoonok voltunk, akik felelősséggel tartoznak a hazájuknak, akkor is, ha a hazájuk kivetette őket magából. Ez a haza pedig mióta létezett, állandóan veszélyben forgott, és most segítséget kért tőlünk, hívott minket, nekünk pedig kötelességünk volt felelni a hívó szóra.

Azt sem tagadhattuk, hogy Dél-Quironeiában állandóan a beolvadás veszélye fenyeget bennünket. Az elmúlt száz esztendőben ugyan sikerült ezt elkerülnünk, de vajon ezután is így lesz? Az obasz törzsek eddig a szövetségeseink voltak, és együtt harcoltak velünk a mindnyájunkat fenyegető toroni hatalom ellen, de most, hogy az évtizedes háborúskodás a végéhez közelít, és megalakult a fiatal aszisz állam, vajon nem fogja-e kivetni magából az idegen testeket? A mostani nemzedék felől nyugodt voltam, túl frissek voltak még fegyverbarátságunk emlékei ahhoz, hogy a Harneorok és az obaszok között gyűlölség keletkezzen, de vajon a mostani hercegkapitányok fiai nem látnak-e majd veszélyt abban, hogy van egy nép az országban, amely más nyelvet beszél, és más istenhez imádkozik, mint ők? Nem fogják-e először törvényekkel, majd tűzzel és vassal arra kényszeríteni a mi fiainkat, hogy elhagyják őseik hitét és nyelvét, vagy nem űzik-e ki őket az országból? Akkor pedig nem jobb-e elébe vágni a bajnak, és barátságban elválni, majd visszatérni oda, ahová tartozunk?

If you find this story on Amazon, be aware that it has been stolen. Please report the infringement.

Súlyos, és komoly kérdések voltak ezek, és nem dönthettem bennük egyedül, de egyelőre arra sem adódott alkalom, hogy összehívjam a családi vezérkart, és zavartalanul megvitathassuk ezeket a dolgokat. Háború volt, és egy ilyen tanácskozás óhatatlanul is egyenetlenségekhez vezetett volna a különböző vélemények hívei között, ezt pedig nem engedhettem meg. Eltitkolni a dolgot nem lett volna célszerű, mert mindenki tudta, hogy követ érkezett hozzám Davalonból, tehát a hallgatásom csak bizonytalanságot keltett volna személyemet illetően. Ezért a család elé tártam az Unió ajánlatát, ugyanakkor mind a tiszteknek, mind a legénységnek megtiltottam, hogy megvitassák, szabad-e, kell-e élnünk ezzel az ajánlattal.

Az Unió vezetőinek küldött rövid válaszomban megígértem, hogy amint arra alkalom adódik, megtanácskozom a dolgot a család vezérkarával, és ugyanakkor világossá tettem, ha az Unió a kardjainkat akarja, fizetnie kell értük.

Mikor 1380 őszén a hadiszerencse egész dél-Quironeiában az obasz fegyverek győzelmét hozta, Toron békét kért. Hiere király a háborús győzelmet megünneplendő, diadalmenetben vonult be fővárosába, Ifinbe, és bőkezű jutalomban részesítette azokat, akik győzelmében a legnagyobb szerepet játszották. A Harneor család hadait különösen nagy kitüntetésben részesítette az új-freiglundi hadjáratban mutatott vitézségükért és állhatatosságukért. Minden közkatona három arany jutalmat kapott; az altisztek és a tisztek egy-egy remek abbitacél sisakot; a főtisztek pedig még ráadásként egy pompás csatalovat választhattak maguknak az uralkodó méneséből. A család birtokai mintegy ötezer tiarnieli hold termékeny földdel gyarapodtak, a mindenkori családfő pedig bárói címet kapott.

A látható kedvezés ellenére, amelyben a nagykirály szemmel láthatóan még hűséges obasz hercegkapitányaival szemben is részesített bennünket, a család vezérkara a hazatérés mellett döntött, ha a Naptanács hajlandó

1. az Unió összes templomában kihirdettetni a Harneor-család ártatlanságát a bűnben, melyben elmarasztalták;

2. a család mindenkori fejének őrgrófi címet adományozni, és a családnak juttatni hatvanezer tiarnieli hold földet lehetőleg egy tömbben;

3. a családi birtokokon beszedett állami adók felét a család rendelkezésére bocsátani, abban az esetben, ha ezen birtokok Toronnal határosak lennének;

4. helyet biztosítani a Marnissban a családot a száműzetésbe követő Arany Fény lovagrend nagymesterének;

5. mindazokat a határvárakat, amelyek a család birtokain állnak, a mindenkori családfő parancsnoksága alá rendelni.

Igaz, ezek igen súlyos feltételek voltak, de mindenképpen igazságosak és jogosak. Éppen ezért úgy éreztük, hogyha a Naptanács valóban azt akarja, hogy hazatérjünk, félreteszi a büszkeségét, és bele fog egyezni a követeléseinkbe.  Az egyetlen komoly gondot a 2. pont jelenthette, mert, mint már említettem, tudomásunk szerint az Unió vezetőinek nem állt rendelkezésére egyetlen tömbben ekkora mennyiségű állami föld. Ezért a vezérkar azt is elhatározta, hogy a család szükség szerint kevesebb az Unió területén lévő földdel is beéri, és a nyugati nomádok, vagy a toroni birodalom földjéből kerekíti ki a birtokait.

A Marnissban, amikor megkapták a feltételeinket, parázs vita kerekedett, és a tanács tagjai közül sokan felháborodtak a Harneor család „szemérmetlenségén”. Még többen azonban lenyelték a büszkeségüket, ahogyan arra számítottunk, és átlátták, hogy egy évszázad keserűségeiért kell kárpótolniuk a családot, és azt is, hogy a Harneorok Dél-Quironeiában jelentékeny hatalmú urakká váltak, akik hozzászoktak, hogy bőségesen megfizetik szolgálataikat. Most pedig a család hajlandónak mutatkozott a szabadságát feladni, és végleg elkötelezni magát, érthető tehát, ha magas árat számított fel érte.

Hosszú huzakodás során végül is azok, akik pártunkat fogták, meggyőzték azoknak a többségét, akik ellenünk foglaltak állást. Nem csekély szerepe volt ebben Garyn da Rangának, az Unió régensének, akit, mint később bevallotta nekem, bűntudata is a mi pártunkra állított amellett, hogy őszintén az Unió javára szolgáló dolognak tartotta a hazahívásunkat. Ez a bűntudat pedig abból eredt, hogy da Ranga ekkor már fél évszázada Ranil első lovagja volt, és az ország régense, és mindezen idő alatt, noha sejtette, hogy a család elmarasztalása nem volt igazságos, semmit sem tett az érdekünkben.

Nos, szavunk sem lehetett, da Ranga emberül megfizette a tartozását: rávette a Marnisst, hogy elfogadja minden követelésünket, és azután az állami földek tagosításával, és új földek vásárlásával megszerezte nekünk azt a hatvanezer tiarnieli hold földet, amelyre igényt tartottunk.

[1] A dwoon év az év leghosszabb napjával, a nyárközéppel kezdődik.

[2] Kb 4000 pyarroni négyzetláb