HUSZONHARMADIK FEJEZET

Újabb gedaga-yggiri hadjárat és lópestis

A ran-reeli csata után nekiláttunk, hogy ugyanúgy birtokba vegyük Gedaga-yggirt, mint ahogy Rhin tartomány északi részét is uralmunk alatt tartottuk a végvárai révén. A tartomány hatávárainak nagy részét ezúttal is ostrom alá akartuk venni, de a seregeink ellátása akadozni kezdett. Az eddigi hadjáratok is a végletekig megterhelték a nem túl olajozottan működő ellátmányszállításunkat, és most egy toroni mesterfogás végzetes csapást mért rá – lópestis tört ki az állataink között. A járványt nem vettük időben észre, mert mind a lovak, mind az öszvérek tünetmentesek a betegség első pár napjában.

A mágikusan gerjesztett emberi járványoknak sokkal könnyebb útját állni, mint a lovak tömeges megbetegedésének. Az emberek szólnak, ha rosszul érzik magukat, így a betegség korai szakaszában elkülöníthetőek. Emberek részére vannak kórházaink, amelyekben nem csak papok, hanem orvosok is dolgoznak, így a mágikus úton kívül a természetes gyógyulás is lehetséges. És a toroniaknak köszönhetően az emberi járványokkal már rengeteg tapasztalatunk volt, nem okoztak pánikot, hanem rutinszerűen megtettük a szükséges intézkedéseket. A háború folyamán a Dwyll Unióban egyetlen járvány sem követelt ezer főnél több áldozatot.

A lópestissel viszont ez volt az első találkozásunk, és mondhatom, hogy elég rémisztő volt. Amikor az első megbetegedések jelentkeztek nem tettünk semmit, mivel nem gondoltuk, hogy komoly bajban lennénk. Azután napokon belül az egész Unióban megsokasodtak a beteg állatok. Ekkorra már annyi megfertőződött, hogy, ha az összes papunk csak lovak és öszvérek gyógyításával foglalkozott volna, akkor sem lettünk volna képesek gátat vetni a járvány terjedésének.

Szemléltetésül ennek a rettenetes betegségnek a pusztító erejére leírom a járvány lefolyását a 3. hadseregben.

A 3. hadseregben mintegy hetvenezer ló és öszvér szolgált: minden lovasunknak átlagosan három lova volt, összesen 55 000. Ezen kívül 15 000 öszvért használtunk teherhordásra; mind a gyalogság, mind a lovasság őket használta. Ezek vitték az ostromfelszereléseket, valamint a szén-, és acélkészletünket. Néha használtunk persze ökörfogatokat is, de ezeket sokkal kisebb számban, mert lassabbak voltak az öszvéreknél, és a haladáshoz útra is szükségük volt. A lópestis idején összesen valami negyven szekerünk lehetett az egész seregben, és azok is csak olyasmiket cipeltek, amik egymagukban súlyosabbak voltak annál, hogysem az öszvérekre málházhattuk volna őket: az ostromgépek nagyobb részei, a faragott kövek, amiket lövedéknek használtunk, gerendák, amiket erődítésnél használtunk.

Az első megbetegedések a hadseregben Terseir 31-én jelentkeztek, ekkor éppen Ríchem ostromához készültünk. 34-én már több mint ötezer beteg állatunk volt, és hiába szigeteltük el ezeket, újabb és újabb állatok betegedtek meg. Kénytelenek voltunk levonni a következtetést, hogy a betegség már a lappangási időszakban is fertőz.

Közben minden papi személy a hadseregben, aki képes volt a gyógyításra, latba vetette a mágikus hatalmát. Azokat az állatokat, amelyeket ily módon kikúráltunk, és teljesen egészségesnek tekinthettünk, elkülönítettük.

De nem tudtuk olyan gyorsan gyógyítani az állatokat, mint ahogy a betegek száma emelkedett, a lappangási időszak elmúltával pedig a lópestis igen gyors lefolyású betegség, és a beteg állat öt-nyolc napon belül elpusztul, vagy meggyógyul magától. A halálozási arány pedig elképesztően magas, segítség nélkül öt lóból négy hal bele a betegségbe, a szívósabb öszvéreknél pedig tízből hét.

Terseir 36-ára már több mint háromezer állatunk pusztult el, és legalább harmincezer megbetegedett. A mágikusan kikúrált állatok között ismét kitört a járvány, de azokat amelyek természetesen gyógyultak ki, többé nem támadta meg.

Rájöttünk, hogy az egészséges állatokat egyesével el kell különítenünk, amíg biztosak nem lehetünk benne, hogy a járványt teljesen megfékeztük. Akkora karámrendszert kellett volna építenünk, amelyben minden lovat egyesével el tudtunk zárni. Ehhez azonban nem állt a rendelkezésünkre sem elegendő építőanyag, sem munkaerő. Az orkokon kívül ekkor már amúgy is mindenki csak a lovak ápolásával, illetve az ellátmány biztosításával foglalkozott – ökrös fogatokból egyszerűen nem volt elég, hogy kielégítsük a hadsereg élelmiszerigényét, így sok katonát ideiglenesen öszvérként alkalmaztunk. Az V. hadtest pedig ezekben a napokban egyedül látta el a hadsereg védelmét, nekik a lovak mellett úgysem vehettük hasznukat. Ríchem ostromát ekkor már rég feladtuk, bár a lópestis a várhoz szögezett minket, egyedül arra vigyáztunk, hogy a toroni határőrök rajtunk ne üssenek.

A járvány Terseir 42-én érte el a tetőpontját hétezer állatunk addigra meghalt, és mindegyik megfertőződött, míg a gyógyultak száma alig húszezer volt. Az utolsó megbetegedés Terseir 47-én történt, 48-a után már nagyjából biztosak lehettünk benne, hogy a járványt felszámoltuk.

A veszteségek azonban félelmetesek voltak. Hetvenezer hátasállatunkból húszezret kellett elégetnünk – a teljes állomány csaknem harmada odaveszett! És a 3. hadsereg az összes közül a legjobban volt ellátva papi személyekkel; az 1. dwoon hadsereg például a lovainak több mint a felét elveszítette, a hátországban pedig még rosszabb volt a helyzet.

A lópestis nehezen terjedt át az Unióból, mert az északi tartományok kevésbé voltak fertőzöttek, és idejében lezártuk a határokat, de a végén a járvány mégis elérte az erv országokat, majd Ilanort és Tarint is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mire ez megtörtént a toroni seregek már mind odahagyták Tiadlant, nyugaton pedig éppen nem állomásozott jelentősebb erejük, mert a beteg lovakkal és öszvérekkel megterhelt seregeink könnyű zsákmányt jelentettek volna.

A gedaga-yggiri hadjárat első szakasza tehát csúfos kudarc volt. Amint a lóállomány úgy-ahogy meggyógyult, a seregeink felkerekedtek, és egyesével visszahúzódtak baráti területre. A hátországban valamennyire pótolni tudtuk a lóhiányt, de ez azt jelentette, hogy a hadsereg kénytelen volt magánszemélyektől lovakat rekvirálni.

The tale has been illicitly lifted; should you spot it on Amazon, report the violation.

A gazdaság pedig már a lópestist is kellően megszenvedte, ez az újabb csapás azt jelentette, hogy a kereskedelem gyakorlatilag meg fog bénulni. Szerencsére a pénztartalékaink még messze voltak a kimerüléstől, ezért volt rá lehetőségünk, hogy a veszteségeinket külföldi lovak behozásával pótoljuk.

A régens azonnal követeket küldött az erv államok fejéhez, és javasolta, hogy alapítsanak egy közös bizottságot, amely a Szövetség ló-, és öszvérigényét külföldi vásárlásokkal elégítené ki. Ez fontos volt, hiszen ha minden érintett tagállam külön próbál állatokhoz jutni, akkor verseny jön létre az országok között, ami csak felhajtja az árakat. Afelől pedig nem volt kétsége senkinek, hogy ezek az árak akkor is kellően magasak lesznek, ha a Szövetség tagjai együttesen lépnek fel.

Az északi államfők ez egyszer hajlottak a jó szóra, és a szokásosan lassú ügyintézéstől is eltekintettek: Terseir végére a bizottság már föl is állt, és sorra küldte szét az ügynököket; a legtöbbet a nyugati nomádokhoz, de jó néhányat a dél-quironeai városállamokba is.

Közben a hadműveletek sem álltak meg, ha le is lassultak. Az ellátási válságot végül megoldottuk, bár ezzel súlyos csapást mértünk a gazdaságra, de remény volt rá, hogy még abban az évben könnyíthetünk a magánszemélyek helyzetén is.

A nyár azonban eltelt, és a gedaga-yggiri várak közül még egyet sem sikerült elfoglalnunk. Időközben Füstvár körül a népfelkelők ismét ostromra alkalmassá tették a terepet, de csekély számuk miatt az ostromgyűrűt nem tudták elég szorosra vonni. A két tarini hadsereget ideküldtük, úgy számítva, hogy az ősz és a tél során már nem kell toroni felmentő seregek miatt aggódnunk.

Az ilanori seregek az Unióban maradtak: a lópestis őket érintette a legérzékenyebben. Az 1. és 2. dwoon hadsereg, a nemesi felkelés hadtestei, és a 3. közös hadsereg pedig a még toroni kézen lévő három legnyugatibb gedaga-yggiri várat vette ostrom alá: Bernongot, Ríchemet, és Gartust.

Az ősz folyamán nem tartottunk toroni felmentő seregektől, tekintve, hogy a keleti seregekkel szemben továbbra is ott voltak az ervek. Bármilyen csekély teljesítményt nyújtottak is a nyáron, létszámban alig maradtak el a toroniaktól, tehát számolni kellett velük. El-Cirjem seregének újrafelfegyverzése ugyan már folyamatban volt, de úgy gondoltuk, hogy százezer fegyverzet előteremtese még nem elég, hogy a demoralizált, vert sereget újra ütőképessé tegyék.

Mint kiderült az előbbiben nem volt igazunk, de az utóbbiban igen. El-Cirjem serege az ősszel már nem mozdult Jegenből, keletről viszont komoly erősítést kapott Gedaga-yggir tartomány. Húsz légiót, és ugyanennyi lovasezredet vonultatattak fel ellenünk a császár hadvezérei, vagyis az egész keleti haderejük nagyjából egyharmadát átirányították nyugatra.

A toroniak nagyon ügyesen titokban tartották ezt a hadmozdulatot, és mire tudomást szereztünk ennek a seregnek a közeledtéről, már csak öt mért földre voltak a 2. dwoon hadseregtől, amely Gartust, a három gedaga-yggiri vár közül a legkeletebbre fekvőt ostromolta.

Rövid időn belül másodszorra kellett visszavonulnunk otthagyva az ellenséges várak ostromát. A katonákat ez meglehetősen ingerültté tette. A 3. hadsereg tisztikara nem elégedett meg a csendes zúgolódással sem, hanem követeket küldtek hozzám, hogy azon nyomban vezessem őket harcba.

Mi tagadás, a hátrálás nekem sem volt kedvemre való. A bernongi fiaskó, és aztán a szörnyű lópestis igencsak rátelepedett az én kedélyemre is, és a lovaink tömeges legyilkolásáért ugyanúgy bosszút akartam állni, mint minden emberem, aki valaha is szolgált a lovasságnál.

Így aztán csapdát állítottam az ellenséges hadsereg elővédjének. A 3. hadsereg Raor 22-én ismét elvonult Ríchem alól, de csak lassan meneteltünk, hagytuk, hogy az ellenség beérjen minket. A 2. dwoon hadsereg parancsnoka, akinek a csapatai mögöttünk haladtak az úton, nem tudta mire vélni a dolgot, de amikor feltártam előtte, hogy rajtaütést tervezünk, ő is készséggel belement a dologba.

A szigorú titoktartás, és a katonák feltétlen engedelmessége ezúttal is kulcsszerepet játszott: csak a tábornokaim, és a 2. dwoon hadsereg parancsnoka tudott a tervről.

Raor 24-én napszálltakor az ellenséges elővéd alig fél mért földre volt a mi hátvédünktől. Szokás szerint tábort vertünk, árkot ástunk, és emeltünk egy kisebb földsáncot. Azután fölkerekedett a IV. és az V. hadtest, sarkon fordult, és megindult a toroniak felé. Ralk tábornok letért az útról, és az ellenség hátvéde mögé került. Az éjszaka teljesen sötét volt, a kék hold aznap éjjel nem látszott, és mire a vörös hold felkelt, az ellenséges elővéd megsemmisült.

Az első csapást Liromag pusztázói és vadászai mérték, a sötétben is remekül látó elfek lenyilazták az őrszemeket. Mire az a néhány, aki megmenekült, fellármázta a tábort, már rajtuk voltak nyugatról az ereniek és a gianagiak, keletről az orkok.

A toroni hadvezér, Marok Sijar tábornok, személyes sértésnek vette, hogy az elővédjét gyakorlatilag az orra előtt mészároltuk le, és másnap minden erejét megfeszítette, hogy utólérjen minket.

Az út történetesen éppen egy erdőben tűnt el azon a helyen, ahol a toroniak utolértek minket. Az élen haladó légió ostoba módon megtartotta a menetoszlop felállást, és a gyorsabb haladás érdekében az oldalvédjeit is bevonta, így aztán mi sem volt könnyebb, mint darabokra szaggatni a lesben álló I., II., és III. hadtesttel, amíg a IV. hadtest feltartóztatta a többi toroni egységet. Miután az erdőben lesben álló íjászok véres fejjel zavarták vissza a fák közé rontó hadoszlopot, a toroni fővezér rájött, hogy célszerű lesz szétbontakoztatni a katonáit a következő roham előtt, de mire ez megtörtént mi már árkon-bokron túl jártunk az eddiginél sokkal jobb hangulatban.

Sijar tábornokon meglátszott, hogy az elmúlt egy évben az ervek ellen hadakozott: még mindig nem tudta elhinni, hogy bolonddá tettük, és továbbra is olyan óvatlanul ragadt a nyomunkba, hogy pár kisebb rajtaütést kénytelenek voltunk végrehajtani ellene 26-án, és 27-én. 27-én estefelé átléptük Rhin és Gedaga-yggir határát, ide pedig Sijar nem követett minket, hanem ostrom alá vette azt a két gedaga-yggiri várat, amit el-Cirjem átadott nekünk.

Gedaga-yggiri hadjáratunk másodjára is dicstelen véget ért, Füstvár ostromát is ismételten kénytelenek voltunk feladni. A nyár súlyos harcai és megpróbáltatásai után kétséges volt, hogy kivérzett zászlóink hogyan teljesítenének ezzel az új, és hatalmas toroni sereggel szemben. Elhatároztuk tehát, hogy az ősszel már semmilyen hadmozdulatba nem kezdünk, először feltöltjük a hadseregeinket. Az ilanori és dwoon sorozóbizottságok már így is szünet nélkül járták a két országot, a tariniak pedig, akik eddig önkéntes hadsereget tartottak fenn, hozzákezdtek a sorozáshoz.

A 3. hadsereg, legalábbis az Unión kívülről származó része, továbbra is önkéntes alapon működött. Az 1385-ös év azonban kifejezetten vonzóvá tette a hadsereget a dicsőségre vágyó fiatalok, és a helyzetükből kitörni akaró szegények számára, így aztán továbbra sem szenvedtünk hiányt a legjobb minőségű emberanyagban, míg a reguláris ereni hadseregben már előfordult, hogy karhatalommal kellett kényszeríteni a besorozottakat, mert egyszerűen megpróbáltak elszökni a bizottságok elöl. A kiképzésben én a toroni módszer híve vagyok, vagyis szeretem, ha az újoncok katonaéletük első pillanatától a a jövőbeli bajtársaik mellett vannak, de megadtam a szabadságot a hadtestparancsnokaimnak, hogy ebben a kérdésben a saját szakállukra döntsenek, így Chrysaleas inkább kiképzőzászlóaljakat állított fel.