HUSZONHATODIK FEJEZET

A secchusi hadjárat első szakasza

A határt Kraoknál léptük át, és azután előrenyomultunk Porirjesig, akárcsak 1385 nyarán. Csakhogy a vidék nagyon megváltozott azóta. A korábban szépen művelt termőföldek nagy részét idén már be se vetették, a falvak és városkák elhagyatottak voltak. 1385-ben a toroniak, az itt lakó toroniak, ha nem is üdvözöltek minket örömmel, legalább közömbösen fogadtak.

Most viszont a hátunkban érezhettük a lakosság gyűlöletét. A téli éhínséget, és a tavaszi járványt mind a mi művünknek tartották, és részben igazuk is volt. Azok a toroniak, akik nem menekültek még el észak-Rhinből, most megpróbáltak bosszút állni, és százas bandákba verődve vadásztak az őrjáratainkra – persze vesztükre. Az utánpótlással azonban más volt a helyzet, az élelemszállítás hirtelen nagyon is veszélyes foglalkozássá vált, és ahogy számítottunk rá, Porirjeshez érve az ellátószolgálat már nem tudta kielégíteni a napi igényeinket.

Úgy számítottam, hogy nemsokára úgyis támadásba lendülnek a reguláris toroni hadak is, ezért Porirjesnél utoljára vételeztünk ellátmányt, majd parancsba adtam az ellátószolgálat tisztjeinek, hogy függesszék fel a 3. közös hadsereghez irányuló szállításokat. Innentől a saját készleteinkre voltunk utalva.

Kraoktól Weldarn felé meneteltünk, és mivel a hó még nem esett le – furcsa, de eleinte nagyon enyhe télnek ígérkezett az 1386-os – a lovak szükségleteit még ki tudtuk elégíteni élelemteremtéssel és legeltetéssel. Így napi négy mért földet tehattünk meg, és Remor 9-én elértük Weldarn romjait. Idáig már ritkán jöttek el a megszálló 3. dwoon hadsereg portyái, és a közrendű toroniak közül sokan itt gyűltek össze, mert a Merjas folyó az éhínség idején is szolgált hallal, és a toroni folyami flotta is fenntartotta a kikötőt Weldarn romjainál, így aztán egy kevés a nemrég még virágzó kereskedelemből is megmaradt.

A toroniak most felégették azt az erediténél jóval kisebb települést, ami a romokra épült, de a teljes szellemváros átfélüsére nem maradt sem idejük, sem elég emberük. Nekünk viszont igen, és sikerült pár foglyot ejtenünk, akikből a mentalistáink ki tudták szedni, hogy hol halmozott fel a lakosság rejtett készleteket a környéken. Nem volt valami nagy zsákmány, amit szereztünk, de ezúttal minden szem gabonára szükségünk volt.

Weldarnban egyébként sikerült egy toroni kétsorevezőst is zsákmányolnunk: a partra futtatták valami javítás miatt, és az őrök nem vették időben észre a lopva közelítő Ralk tábornokot. A legénységet más hajók még időben felvették, de a kétsorevezős a kezünkbe esett. A hajóval magával nem tudtunk sok mindent kezdeni azonkívül, hogy eltüzeltük, de a rajta lévő naftavetőnek, miután kitapasztaltuk a használatát, jó hasznát vettük a többi folyami hajó elijesztésében: ezek itatáskor mindig zaklatták a mieinket.

Remor 10-én az addig enyhe időjárás megfordult, és elkezdett esni a hó. Szükségképpen lelassultunk, a napi menettávot három mért földre csökkentettük le. A pegazuslovasoknak, legjobb felderítőimnek ilyen időjárásban veszélyesen közel kellett repülniük a földhöz, hogy lássanak valamit, de egyelőre úgy tűnt, hogy egyetlen toroni sereg sem áll tőlünk délre, északról viszont egy hadsereg már a nyomunkba eredt. Hogy milyen erős, azt egyelőre sem a kémeink, sem a felderítőink nem tudták megmondani.

Remor 12-én az időjárás az addiginál is keményebbre fordult, a ránk szakadt hóviharban négy-öt lépésre lehetett csak látni. A pegazuslovasaink mégis elrepültek reggel szokás szerint, és megtalálták a toroni hadoszlopot, amelyre mindannyian számítottunk, de amelyről reméltük, hogy nem létezik: az oszlopot, amely délkelet felől elénk vágott Gedaga-yggirből.

A pegazuslovasok a borzalmas látási viszonyok miatt nem számolhatták meg, hogy pontosan mekkora hadseregről van szó, de az ork felderítőknek a hóvihar inkább védelmet jelentett, mint akadályt, ezért Ralk tábornok bátran előre küldött három zászló portyázót. Ezek egész 12-én este meneteltek, és 13-án estére már pontosan felderítették az ellenség egységeinek létszámát, és pontos helyzetét.

Meglepően kis erővel, három légióval, és négy lovasezreddel álltunk szemben. Ez mintegy 26 000 katonát jelentett, vagyis 2:1 arányú túlerőben voltunk. A toroniak helyzetét súlyosbította, hogy egy kyr parancsnok – aki addig természetesen a tiadlani fronton szolgált – ismét alábecsült minket, mert a hadoszlop egyszerűen letáborozott, és nem mozdult. Talán azt hitték a toroniak, hogy az ítéletidőben mi is ezt tesszük.

Support the creativity of authors by visiting the original site for this novel and more.

Így aztán, mire az elénk vágó oszlop parancsnoka, Krachín Erias tábornok, végre értesült a közeledtünkről, az V. hadtest már csak egy mért földre állt tőle. A déli kyrek megpróbálták kikerülni a csatát, de az orkok gyorsabban menetelnek minden toroni légiónál, és néhány órás versenyfutás után Ralk tábornok portyázói belemartak Erias tábornok hátvédébe.

Erias megpróbálta az orkokat az ilyenkor szokásos módszerekkel lassítani: akadályokat épített az úton, csapdákat állított, de Ralk tábornok fiatal korát meghazudtoló tapasztalatokat szerzett már ezeknek a harcoknak a terén, és rendre kivédte a rajtaütéseket, az útakadályokat pedig egyszerűen kikerülte, és ráhagyta a mögötte haladó utászokra.

A toroni tábornok végül belátta, hogy az orkok egyszerűen felmorzsolják a seregét, ha a dolgok így mennek tovább. Nem akarta hátrahagyni a katonáit, ezért úgy döntött, hogy az egész seregével felveszi a küzdelmet.

A birodalmiak egy Romke nevű falutól nem messze álltak fel az út két oldalán, egy szántóföldön. A magas hóban nehéz egy hosszú sort egyenesen tartani, ezért mindkét fél a szokásosnál rövidebb, de mélyebb pajzsfalakat állított. A toroniak a jobb szárnyra állították a teljes lovasságukat, és szokásuktól eltérően ezzel a fegyvernemmel keresték a döntést.

A mély hóban azonban a lovak nem tudtak eléggé felgyorsulni ahhoz, hogy meglegyen a kellő lendületük, és a toroni lovasság küulönben sem volt képes megtörni egy jól felépített pajzsfalat.

A mi nehézlovasságunk viszont igen. A kudarcba fulladt lovassági roham után Erias tábornok előretolta a gyalogságát is, de mire a közelharc kezdetét vehette volna, az I. hadtest élzászlói már az ékalakzatukat formálták az ork vonalak mögött. Az ék csúcsában az Arany Fény lovagrend zászlaja állt, és ők a magas hó ellenére is a szokott rutinjukkal törték meg a toroni vonalat, a középnehéz lovasság pedig nekilátott kiszélesíteni a rést.

A légiók szokás szerint vitézül ellenálltak, de hiába. Amíg csak az orkokkal és az I. hadtesttel álltak szemben, még volt esélyük, és elreteszelhették volna a betörésünket, de hamarosan megérkeztek a csatatérre a II. hadtest zászlói, és a küzdelem lassan eldőlt. Erias tábornok nem fúvatott takarodót, hiszen a jelen körülmények között a visszavonulás egyenlő lett volna a serege harc nélküli lemészárlásával: a tábornok egyetlen célja az maradt, hogy minél többet magával vigyen a mieink közül.

Nem sokat sikerült. Miután a toroni hadsereget több darabra szakítottuk, már nem volt miért sietnünk, és módszeresen bekeríthettük az ellenálló négyszögeket, amelyek sorait a csatamágusaink bontottak meg, mielőtt a katonáinkat rohamra küldtük volna. Mire leszállt az éj, Erias hadserege gyakorlatilag megsemmisült. Nekünk nagyjából ezer főre menő veszteségünk volt, de a toroniak húszezer halottat veszítettek, mert a bekerítésünkből csak kevesen tudtak kitörni, és ezúttal is az utolsó emberig harcoltak, mint már annyiszor ennek a háborúnak a folyamán.

Mielőtt folytatnám a hadműveleteink leírását, szeretnék egy kis kitérőt tenni ezzel az utolsó részlettel kapcsolatban. Általában az volt a tapasztalat, hogy a toroni légiósok, de még a lovasság is, inkább reménytelen helyzetben is az utolsó emberig harcol, mintsem megadja magát. A közemberek fanatikus elszántsággal néztek szembe a halállal: a rendkívül kemény kiképzés során megtanulták legyőzni a halálfélelmet.

Ha egy nagyobb toroni csapat megadta magát, az szinte kivétel nélkül a tisztek parancsára történt. Nem mintha a kyr tisztek kevésbé lettek volna bátrak emberi alantasaiknál, inkább az utóbbiakkal szemben az előbbiek számára engedélyezett tevékenység volt a gondolkodás.

Nagyon érdekes vonása ez a toroni hadseregnek, hogy míg a közlegények szintjén minden kezdeményezőkészséget és egyéniséget elnyom, a tisztek szintjén bátorít az önálló kezdeményezésre, sőt, elvárja azt. De az a szemlélet, amit a legénységbe kellett belesulykolniuk, a tiszteket is óhatatlanul megfertőzte.

Míg a józan el-Cirjem, mint az olvasó nyilván emlékszik, megadta magát, amikor nem látott más utat a hadserege megmentésére, Erias inkább lemészároltatta az embereit. És ez utóbbi nem igazán egyedi eset, míg az előbbi mindenképpen az.

A bátorság, és a fegyelem tiszteletre méltó dolog, de a parancsnokra bízott katonák élete az, ami egy eleve vesztes helyzetben a legfontosabb. Van erre egy dwoon közmondás is: a fogoly kiabál, csak az hallgat, akit megöltek. A toroni hadvezérek ezt az alapelvet sokszor szem elől tévesztették a háború alatt, és ezzel megölték a rájuk bízott katonák nagy részét.

Mindez persze, függetlenül attól, hogy hasonló helyzetben mi mit tettünk volna, nem csökkentette a toroniak bátorsága iránt érzett elismerésünket. Ugyanakkor az volt az érzésünk, hogy számos toroni parancsnok – például Erias – ezzel a bátorsággal a rátermettsége hiányát akarta pótolni.