TIZENEGYEDIK FEJEZET

A 3. hadsereg hadműveletei Dél-Rhinben

Az egyes északi államok és Toron között vívott háborúk során az északi államok stratégiája mindig defenzív jellegű volt. Hogyne, gondolhatnánk, hiszen Toron lakosságának száma, mint már említettem, az Északi Szövetség együttes lélekszámát is meghaladta, és az Unió csatlakozása előtti időkben Toron fölénye még nyomasztóbb volt.

Én ezt a gyakorlatot szerfelett károsnak találtam. A defenzív stratégia vezethetett ugyan komoly északi győzelmekhez a csatatéren, de hosszú távon mindig Toron malmára hajtotta a vizet. A háború elpusztította az északi földeket, de érintetlenül hagyta a toroni hátországot, így északi győzelem esetén is Toron indult előnnyel a következő háborúban. De az északiak győzelme a defenzív stratégia nyújtotta előnyök ellenére is igen ritka dolog volt a valóságban; az ervek által III. Zászlóháborúnak nevezett konfliktus során minden ervlakta terület toroni fennhatóság alá került, és csak évek múltán szabadult fel teljesen.

Ha tehát, mind hosszú, mind rövidtávon haszontalan – el vele, gondoltam, és tábornokaim osztották a nézeteimet. El akartuk vinni a háborút Toronba, és haditerveinket is ennek megfelelően alakítottuk ki.

Toroni offenzíva esetére a következő terveket készítettük:

1. Ha a toroniak egyetlen oszlopban támadnak a tartományra a 3. hadsereg szembeszáll a támadással, és lelassítja, de igyekszik a tartomány belsejébe csalogatni az ellenséget, ezalatt a nemesi felkelés összegyűlik, elvágja a toroniak utánpótlását, majd a szövetséges hadak lehetőség szerint bekerítik, kiéheztetik, és megadásra kényszerítik a támadókat. Ezután a 3. hadsereg támadásba megy át.

2. Ha a toroniak több oszlopban nyomulnak be az országba, akkor a 3. hadseregnek a legerősebb oszlopot kell először megtámadnia. A cél itt szintén az, hogy a támadókra minél kisebb saját veszteséggel, vereséget mérjünk, ha kell, akár saját földjeink felperzselése árán, és azután a pusztítást toroni földeken minél hamarabb megbosszuljuk.

Így tehát a közvetlen veszély elhárítása után a lehető leghamarabb támadásba mentünk volna át, de mégis jobb szerettük volna támadással indítani a háborút. Sajnos a toroni mezei hadak még mindig túlerőben voltak a mieinkhez képest, ezért a vállalkozás alapesetben kétesélyes lett volna, de a toroni hadvezetőség szerencsétlen hadmozdulata, hogy kiürítette Gedaga-yggirt és Rhint, tökéletes alkalmat szolgáltatott a támadásra.

A támadás első hadászati céljának a toroni határvédelmen való réstörést jelöltem ki. Ha beljebb akartam nyomulni az országba szükségem volt egy ilyen lyukra, amin az én csapataim többé-kevésbé akadálytalanul mozoghattak. Ezen kívül ez a rés állandó fenyegetést jelentett a toroni hátország számára, ezért valószínű volt; egy ellentámadás azzal indulna meg, hogy megpróbálja visszafoglalni az általunk elvett várakat, amivel nem kevés időt nyerhettünk, mert a toroni határvédelmet jól megépített, erős várak adták.

Háború esetén azonban azzal kellett számolnunk, hogy, még ha mi is lendülünk előbb támadásba, nem sokkal később a toroni hadak szintén megpróbálnak rést ütni a mi védelmünkön, vagy egyszerűen átmasíroznak rajta, nem törődve ennek a hadmozdulatnak a veszélyeivel. Ezért gyorsan kellett lecsapnunk, hogy azután mezei hadainkat átirányíthassuk a mi fenyegetett váraink védelmére, vagy még inkább; minél hamarabb behatolhassunk toroni területre, és ezzel védekezésre kényszerítsük az ellenséget.

A gyors mozgás érdekében először is menetterveket dolgoztattam ki. Minden határvárunkból készíttettem egy menettervet Weldarnig, Rhin tartomány székhelyéig, illetve Jegenig, Gedaga-yggir központjáig.

A mi váraink, és az ellenség erősségei néhol meglehetősen közel helyezkedtek el egymáshoz, így a határ mentén táborba szállva akár órákkal a háború kitörése után is ostrom alá vehettük volna az ellenség egyes erősségeit, de sajnos a csapatmozgásaink azt eredményezték volna, hogy a toroniak már jó előre megerősítik a fenyegetett várakat.

Hogy az első csapásunk valóban váratlan legyen, Ral Harneor száznagynak, testvéröcsémnek a segítségét kellett igénybe vennem, aki a térmágia és a metamágia szakértője volt.

Közösen elkészített tervünkbe senkit nem avattunk be, mert nem akartuk növelni a lelepleződés veszélyét, és az öcsém egyedül éppen olyan hatékonyan végrehajthatta feladatát, mint azt több varázstudó tette volna.

Először megrendeztük az öcsém halálát, hogy a toroni kémek ne figyeljenek fel a hiányára, azután ő civil ruhát öltve, egyedül az én szabad mozgást biztosító menlevelemmel felszerelkezve, de lehetőség szerint ennek használatát is mellőzve, hónapok kemény munkája árán három álcázott térkaput nyitott a 3. hadsereg Rainnál álló tábora közeléből a három legnyugatabbi várunk, Ronel, Defsa és Orpok mellé. A szigorú titoktartásnak köszönhetően egészen a támadásunk napjáig csak én és testvéröcsém tudtunk ezekről a kapukról, ami nagy szerepet játszott első sikereinkben.

4-én este, amikor a 3. hadsereg támadásba lendült, öcsém működésbe hozta az addig gondosan elrejtett térkapukat, és hadtesteim szinte az ellenséges várak tövében bukkantak elő. Úgy számoltunk, hogy a meglepetés birtokában egyetlen éjszakai rohammal bevehetjük a kiszemelt három várat: Marsét, Kraokot, és Treksrát.

A támadást úgy időzítettük, hogy a várak őrségének mintegy háromnegyede ne vehessen részt a védekezésben, ugyanis az említett három vár parancsnoka éppen közös portyára készült. Vagyis az üres tartomány első védelmi vonalát ezen a szakaszon gyakorlatilag üres erősségek adták. A portyára készülő határőrökkel - nagyjából három zászló katona, vegyesen gyalogság, és könnyűlovasság – az I. hadtest vívott csatát. Az ellenség veresége teljes volt, a toroniak vagy 400 halottat és 800 foglyot veszítettek.

A várak védműveiről a mi határőrségünk nagyon pontos képet rajzolt, és elsöprő mágikus fölényünk birtokában ezek nagy részét sikerült hatástalanítani. Ezután indultak rohamra a zászlóaljak – és mivel nem volt elegendő védő, már az első roham viszonylag kisebb veszteségekkel feljutott a falak tetejére; mire megvirradt, már a 3. hadsereg lobogója lengett mindhárom vár felett. Marsét a II., Kraokot a III., Trekrsrát pedig a IV. hadtest vette be, az I. hadtest pedig még 4-én este előrenyomult Bomig. A nemesi felkelés csak 5-én érte el a számára kitűzött várakat, Hajtast és Rjazecet, így ők már nem is próbálkoztak a várak gyors bevételével, hanem egyelőre megelégedtek az ostromzár felállításával.

Unauthorized duplication: this tale has been taken without consent. Report sightings.

A 3. hadsereg következő hadászati célja, a tartományi útvonalak legfontosabb csomópontja, egyben a nemesi hadak gyülekezőpontja, Porirjes volt. Porirjes nagyjából huszonöt mért földre feküdt a határtól, ezt a távolságot, úgy számoltam, a 3. hadsereg hat nap alatt még ellenséges területen is legyűri. A rhini nemesi felkelésnek egy része támadásunk idején éppen együtt volt (teljesen védtelenül azért a toroniak nem hagyták a tartományt), esedékes hadgyakorlatát végezve, a támadásunk hírére pedig az eddig otthon időző felkelők is táborba szálltak. A hadsereg elővédje 11-én érte el Porirjest, ahogy számítottam, de látva, hogy a várost az ellenség nagy erővel tartja megszállva, aznap már nem indítottunk támadást.

12-én délben már pontosan tudtam milyen erők állnak velem szemben: tizenötezer nemesi felkelő, a határőrségből innen-onnan összevont öt zászlóalj, és hirtelenjében felfegyverzett veteránok, nagyjából tízezer. Igen imponáló erő, ha belegondolunk, hogy a nagyobb részét a toroniaknak mindössze hat nap alatt kellett előteremteni.

Ahhoz azonban, hogy a siker reményével mérkőzhessen meg a 3. hadsereggel, ez kevés volt. Miután egyeztettük a felderítők jelentéseit, hadrendbe állítottuk a sereget, az I. és a IV. hadtest került a szárnyakra, a III. alkotta a derékhadat, a II. tartalékban maradt. Az ellenség szintén hadrendbe állt a városon kívül, de, hogy az átkarolást elkerülje, túlságosan elvékonyította az arcvonalat.

A csata a varázstudók összecsapásával kezdődött, és amint az várható volt, az ellenség húzta a rövidebbet. Az ő támadásaikat a mágikus védelmünk gond nélkül kiállta, viszont a mi csatamágusaink megtizedelték az ő csapataikat. Az ellenséges főparancsnok – joggal – tartott tőle, hogy, ha ez folytatódik, az egész hadserege egyetlen kardcsapás nélkül szétfut, ezért a vonal teljes hosszában rohamot vezényelt.

A jobbszárnyon, ahol az ellenség a leghevesebb mágikus támadásoknak volt kitéve, a toroni támadás még azelőtt összeomlott, hogy elérte volna a mieinket, ard Harneor tábornok pedig rohamra küldte a lovasságát, és átszakította a toroni arcvonalat. A gyalogság hozzákezdett a toroni balszárny felgöngyöléséhez, de az már nem sokáig állta a harcot. Ard Harneor a lovasságot a futók üldözésére indította, a gyalogsággal pedig megkezdte a fedezet nélkül maradt ellenséges derékhad átkarolását.

A centrumban és a balszárnyon is jól alakult számunkra a csata, a toroni rohamot csapataink elhárították, és lassan visszanyomták az ellenséges arcvonalat. Mikor láttam, hogy a toroni vonal egyelőre kitart, a tartalékban álló Harneor tábornokot megbíztam, hogy lovasságával karolja át az ellenség jobb szárnyát. Az ellenséges hadvezér észrevette a fenyegető veszélyt, és visszavonulót fújt, de így csapataival megint át kellett haladnia csatamágusaink össztüzén, amit a mi csapatainkkal vívott közelharcban mérsékelniük kellett.

Ez már soknak bizonyult, és az ellenséges jobbszárny meg a centrum katonái is a futásban kerestek menedéket. Egyedül a határőrök zászlói vonultak vissza továbbra is rendezetten, és utóvédharcokkal igyekeztek lassítani az üldözésünket, de túlerejű lovasságunk hamarosan bekerítette és megadásra kényszerítette őket.

Ekkorra a nap már lemenőben volt, de a futók üldözését egész éjszaka, és 13-án egész nap megállás nélkül folytattuk.

Mielőtt a csata mérlegét megvonnám, meg kell, hogy mondjam, a toroniak a körülményekhez képest nagyon jól helytálltak. Kétlem, hogy az erv államok felkelői akár feleennyi ideig is kitartottak volna hasonló helyzetben.

A nemesi felkelők általában csak kisegítő szerepet töltöttek be a tartományi hadak mellett, és inkább portyázásra, mint nyílt, mezei csatára voltak kiképezve. A határőrök szintén nem voltak járatosak ebben a harcmodorban, a hirtelenjében behívott veteránok többsége pedig túlságosan rosszul felszerelt volt ahhoz, hogy megállja a helyét egy komoly csatában, sok volt köztük a túlkoros, és ami a legfontosabb; ismeretlenek között szolgálva a harci kedvük is hagyott kívánnivalót maga után.

A mi csapatainkat viszont elsősorban nyílt csatára képezték ki, többnyire fiatalok, összeszokottak és jól felszereltek voltak, fölényes önbizalommal néztek tehát a megpróbáltatás elébe. A mi oldalunkon volt a túlerő, az elsöprő mágikus fölény, ráadásul az ellenségnek nem volt ellenszere a nehézlovasságunkra.

Egyáltalán nem csoda tehát, hogy a mi veszteségünk mindössze 112 halottat, és 203 komolyabb sebesültet tett ki, míg ellenséges holttestből a csatatéren 1700-at számoltunk össze, üldözés közben legalább még ennyi futóval végeztünk, és összesen több mint 15 000 foglyot ejtettünk. Utóbbiakat Harneor tábornok és a II. hadtest gondjaira bíztam; ők becsülettel meg is őrizték a foglyokat a határig, ahol a dwoon nemesi felkelés vette át őket.

A másik három hadtesttel még két napig Porirjes környékén maradtam, mert kószáltak erre toroni alakulatok, amik elkéstek a csatából, és ezeket fel akartam számolni, mielőtt elillannak, és csatlakoznak egy másik ellenséges sereghez. Közben a vezérkarral megvitattuk, hogy mi legyen a következő hadászati cél.

Csábító volt az ötlet, hogy vegyük be mindenekelőtt Weldarnt, a tartomány fővárosát, ahol nagy mennyiségű élelmiszer, pénz, és fegyver volt felhalmozva. A határvárosokat kivéve a toroni települések nem rendelkeztek fallal, mert sok város a polgárháborúban a császári hatalom ellen foglalt állást, ezért a háború végeztével az összes város falait lerombolták. Tehát Weldarn bevétele nem ütközhetett túl nagy nehézségekbe, miután az egyetlen hadsereget, amivel Rhin tartomány jelen pillanatban rendelkezett, megsemmisítettük.

Ugyanakkor Porirjestől Weldarnig az út legalább tíz nap lett volna erőltetett menetben, kelet felé. Az Anublien-tóvidék, viszont, ahol a Vas Fiai a háromszoros túlerőben lévő toroniakkal küszködtek, dél-nyugatra feküdt tőlünk. Félő volt, hogy a regitor imperalis nem fog felhagyni az orkok elleni hadjárattal, hogy a tartománya segítségére siessen, hanem egyesével akar majd végezni az ellenségeivel, és Weldarn bevétele időt adott volna neki erre.

Az orkokra pedig szükségünk volt. Hasznosságuk máris bebizonyosodott, hiszen ők tették lehetővé eddig meglehetősen sikeres támadásunkat azzal, hogy hosszabb időre lekötötték a rhini tartományi hadakat, de úgy véltem, hogy a mezei hadainkkal együttműködve talán még nagyobb hasznot hajthatnak a Szövetségnek. Chrysaleas és Liromag tábornokok velem ellentétben nem kedvelték az orkokat, de azt elismerték, hogy félelmetes harcosok, és nem válna kárunkra, ha magunk mellett tudhatnánk őket, ard Harneor tábornok pedig, akárcsak én, vendégbarátja volt a Vas Fiainak, tehát kifejezetten szorgalmazta, hogy siessünk a törzs segítségére.

Volt viszont még egy kérdés, ami megválaszolásra várt: vajon mit tesz eközben a Lakhassyn tartományban összevont, százezer főt is meghaladó toroni had? Ha mi időlegesen kiürítjük Rhin tartományt, és dél-nyugatra megyünk hadakozni, ez a had, vagy legalábbis egy része, könnyen a hátunkba kerülhetett volna, hogy elvágja a visszavonulásunk útját. A kémjelentéseinkből, és a csapatmozgásokból azonban nagy megkönnyebbüléssel azt szűrtük le, hogy a lakhassyni hadsereg, válaszként az én támadásomra, az Unió dél-keleti tartománya ellen készül offenzívára, és a 3. hadsereg gondját egészen Rhin tartományra hagyja.

Így aztán Ranil 16-án kiadtam a menetparancsot az I., III. és IV. hadtesteknek, Harneor tábornoknak pedig meghagytam, hogy, ha a foglyoktól megszabadult, induljon minél gyorsabban ő is az Anublien-tóvidék felé.