ÖTÖDIK FEJEZET

Az Északi Szövetség és Toron

A Quiron-tenger északi partján az 1385-94-es háború[1] előtt utoljára 1340-ben állt egymással hadban a Toroni birodalom, és az Északi Szövetség. Ezután Toron figyelme mindinkább délnek fordult, a Quiron-tenger túlpartjára, ahol egy új és félelmetes ellensége támadt, az obaszok fiatal állama. Az Északi Szövetség pedig részint viszonylagos békében élt, részint a nyugati pusztákon élő pogány nomádokkal hadakozott.

Toron persze önnön lényegét tagadta volna meg, ha a megkötött békeszerződést nem szegi meg unos-untalan: a határvidéki harcok soha nem szűntek meg teljesen ebben az időben, ahogy a fejvadászok fegyverei sem pihentek meg egy pillanatra sem. Mégis, a Szövetség megerősödött a béke évei alatt, míg Toron egyik tengerentúli birtokát a másik után veszítette el. A külországi kudarcok végül belső válságot is okoztak, Sogron egyháza és a nemesség békét akart kötni délen, hogy legalább a megmaradt tartományok ne vesszenek oda, Tharr egyházai azonban a háború folytatását pártolták, hiszen az obaszok és szövetségeseik által megszállt területeken az ő híveiket írmagostul kiirtották.

A polgárháború 1357-ben robbant ki, először a császári légiók és Tharr egyházának papjai között, de nemsokára mindenki háborújává vált mindenki ellen. A harc két évtizeden át dühöngött áttekinthetetlenül, szakadár szekták születtek, nemesi családok pusztultak ki, városok és falvak váltak a pusztítás martalékává. A fordulat 1368-ban következett be VII. Horkhín császár halálával, az ő helyére lépő tetterős XVI. Rÿordan kiegyezett Tharr legbefolyásosabb egyházaival, könyörtelenül leszámolt a kisebbekkel, és visszaállította az államhatalmat. 1377-re a polgárháború utolsó zsarátnokát is eltaposta, és teljes erejével vetette bele magát az Abaszisz elleni, vesztésre álló háborúba. A hadiszerencsét ugyan már nem tudta megfordítani, de a veszteségeket mérsékelte, és a lehetőségekhez mérten kedvező békét kötött. Majd elkezdett töprengeni, hogyan tudná magát a déli veszteségekért kárpótolni, és a Toroni Birodalom figyelme negyven év után újra észak felé fordult.

Az Északi Szövetség, nagyon helyesen, nem használta ki a toroni belviszályt. A Szövetség akkori vezetői jól látták, hogy a háború az északi államok közül legfeljebb Tiadlannak és a Dwyll Uniónak hozhat némi területi nyereséget, viszont összefogást kényszerítene rá az egymást gyilkoló toroni pártokra, és újra megerősítené a császári hatalmat, ami azután a területi nyereségeket is kétségessé tenné.

A Szövetség vezetőinek tehát dicséretére vált, hogy megtartóztatták önmagukat a könnyűnek tűnő hódítástól, és helyesen mérték fel erejüket és lehetőségeiket. Amikor azonban a polgárháború véget ért Toronban, ugyanezeknek a vezetőknek el kellett volna gondolkozniuk arról, hogy, noha ők továbbra is békét akarnak, a toroni császárságnak, éppen felborult belső békéje végleges helyreállítása miatt szüksége van a háborúra.

A Quiron-tenger déli partján Toron bármely terjeszkedési kísérlete szükségképpen obasz ellenállásba ütközött volna, az pedig nehezen lett volna hihető, hogy a komoly áldozatok árán megvásárolt békét a toroni vezetők könnyelműen kockára teszik. Tehát az északi parton érlelődött a háború. Toron itt háromfelé fordulhatott: nyugatnak, keletnek, és északnak.

Nyugaton a végtelen pusztákon és erdőségekben nomád népek élnek, amelyek életmódjukból adódóan igen kemény ellenfelek. A csatamezőn is megállják a helyüket, de igazán félelmetessé akkor válnak, ha egy vesztes csata után beveszik magukat a végtelen pusztába, vagy az erdők mélyére rejtőznek: ide azután rengeteg veszéllyel jár követni őket egy mégoly erős hadnak is, és a veszteségekért ugyancsak sovány kárpótlás a legyőzöttek csekélyke vagyona. Azon felül a toroniaknak dicsőséges győzelem kellett, nem pedig holmi erdei csavargók, banditák, és pásztorok felett aratott vérszegény diadal.

Keleten Gro-Ugon ugyan nem határos Toronnal, lerohanása azonban, mivelhogy a tengereken a Birodalom flottája volt az úr, nem ütközhetett nehézségekbe. A Gro-Ugon elleni háború mellett szólt az ősi gyűlölet, amit a kyrek és az orkok egymás iránt éreztek. Azonkívül Gro-Ugon földje szénben és vasban igen gazdag, ami csábító célponttá teszi minden hódító számára. Viszont a toroniak, akik igazából senkit sem tekintettek magukkal egyenrangúaknak, az orkokat különösen lenézték, így a felettük aratott győzelem nem lett volna számukra elegendő.

Szükségszerű volt tehát, hogy Toron ismét az Északi Szövetséggel fog szembekerülni. A Szövetségnek tehát legkésőbb 1380-ban, a quironeiai háború lezárásakor el kellett volna kezdeni felkészülni a háborúra. Tartalékokat kellett volna képezni elsősorban élelmiszerből és pénzből, kiképzésnek alávetni a nemesi felkelőket, gyarapítani a hivatásos állományt, és szövetségeseket keresni. A legfontosabb az utóbbi lett volna, és az északi vezetőknek igazán nem lett volna nehéz dolga.

A nyugati nomád törzseknek és Gro-Ugonnak is bőven volt elszámolnivalója Toronnal, és ezek a népek különben sem vetették meg soha a zsákmányolás lehetőségét, tehát a Szövetségnek itt nem kellett volna különösen megerőltetni magát, hogy hasznos fegyvertársakat szerezzen. Abaszisz Toron természetes ellenségeként kapva kapott volna az alkalmon, hogy borsot törjön a kyrek orra alá egy védelmi szerzõdéssel. Délen Abasziszon kívül még egy említésre méltó hatalom barátságát kereshette Észak: a Nokhoroszi Szövetségét. Ez a quironeiai városállamok szövetségi rendszere volt, amely biztosította, hogy egyetlen törpeállamnak se kelljen egyedül szembenéznie a nagyhatalmak támadásával. Bár nem volt hatékony vagy erőteljes szervezet, arra a célra kétségkívül megfelelt, hogy magára vonja a tengeren túli toroni hadakat.

Az Északi Szövetség urai azonban nem tették meg a szükséges lépéseket, hogy a lehetséges szövetségeseiket maguk mellé állítsák. Gro-Ugonra a tiadlaniak és a tariniak csak és kizárólag mint ellenfélre gondoltak, a többi ország vezetői pedig szintén ostoba előítéleteket tápláltak az orkokkal szemben, és fontolóra sem vették a szövetség lehetőségét. Az obasz nagykirály a Harneor-családdal küldött néhány követet, akiknek az volt a feladatuk, hogy kitapogassák az északi vezetők véleményét egy esetleges együttműködéssel kapcsolatban, de ezek megvető elutasításon és gyanakváson kívül nem sok mindent kaptak, abból a nevetséges okból kifolyólag, hogy az obasz nagykirály egy mágikus erejű fekete lobogó birtokosa volt. A nyugati nomádokat az északiak nagy része (kivéve azokat, akik már harcoltak ellenük) ugyanúgy lenézte, mint a toroniak. Egyedül a Nokhoroszi Szövetséggel született megállapodás egymás határainak kölcsönös garantálásáról 1384-ben, de ez túl kevés volt, túl későn ahhoz, hogy megakadályozza, vagy akárcsak elodázza a háborút.

The tale has been illicitly lifted; should you spot it on Amazon, report the violation.

Mert a megfelelő lépésekkel el lehetett volna kerülni a háborút, ezt a mai napig hiszem. Igaz, a toroniak általában véve senkit nem tartanak méltó ellenfélnek, de, ha a fent felvázolt védelmi szövetségek mind megköttetnek, akkora túlerővel kerültek volna szembe, ami még őket is elgondolkoztatta volna.

A Szövetség vezetőinek többsége azonban könnyelműen játszotta el sorra a lehetőségeket az északi államok helyzetének megerősítésére. Mindössze két felelős államférfiról tudok, akik minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a fenti hatalmakat a Szövetség mellé állítsák: Tarin királyáról, Toroff Nelhacról, és az Unió régenséről, Garyn da Rangáról. Nelhac királyt azonban a saját népe is akadályozta abban, hogy békejobbot nyújtson az orkoknak, da Ranga pedig igen kevés befolyással bírt a többi vörös hadúrra, így aztán kettőjük minden igyekezete elsikkadt a többi hadúr gondatlansága és nemtörődömsége miatt. Ennek pedig a háború alatt a Szövetség népei adták meg az árát vérben és aranyban.

Diplomáciai téren tehát nem sok erőfeszítés történt a Szövetség helyzetének megerősítésre. Lássuk, milyenek voltak így az erőviszonyok, hogy az északi államok egymagukban néztek szembe Toronnal.

Bár a Toroni Birodalom lakóinak lélekszámát, egyrészt nagysága, másrészt a toroniak szigorú titoktartása miatt lehetetlen pontosan megmondani, mindazonáltal 1380-ban ez a szám bizonyosan elérte a negyvenmilliót, és így egymagában is meghaladta a teljes Északi Szövetség lélekszámát. A hadseregek létszáma terén megmutatkozó különbség azonban jóval nagyobb volt, mint azt a felek lélekszáma indokolta volna, méghozzá két okból.

Az egyik ok az volt, hogy Toron, kézben tartva a Quiron-tenger kereskedelmét, sokkal nagyobb jövedelmekkel rendelkezett lélekszámához viszonyítva, mint bármely másik északi állam, és a rengeteg befolyó pénzt hadseregének és hadiflottájának fenntartására fordította. Ezeket a jövedelmeket pedig sem a negyven év béke alatt megerősödött Tiadlan, sem a Dél-Quironeiában felemelkedő Abaszisz nem veszélyeztette, mert Tiadlan hadiflottája egymagában messze nem volt elég erős, hogy a toroni flottával a siker reményével szállhasson szembe, Abaszisz pedig akkor még, bár jelentős kereskedelmi flottával rendelkezett, hozzá sem kezdett, hogy kiépítse azt a hadiflottát, amivel a háború után uralma alá hajtotta a déli partot.

A másik oka a toroni seregek aránytalan számbeli fölényének a sorozási módszerük volt. A Szövetség államai, éppen a pénzhiány miatt igyekezték az állandó seregeket is a nemesség, illetve a jómódú polgárok közül toborozni, míg Toronban a seregek gerincét a jobbágyok alkották, és a nemességből is éppen a legszegényebbek szolgáltak az állandó seregekben, fizetést húzva az államtól, amely a felszerelésükről is gondoskodott.

Ezek miatt a Szövetség egyesített reguláris hadereje a háború kitörésekor nem érte el az egymillió főt, míg a toroni meghaladta a másfélmilliót. Ráadásul mivel a mi segédcsapataink közül csak a nemesi felkelők estek át bármilyen kiképzésen, a népfelkelők pedig többnyire nem, a rendes hadsereg veszteségeit csak igen nehezen pótolhattuk a háború alatt. Toronban viszont állandóan tódultak a zászlók alá a paraszti munkába beleunó leszerelt katonák. Igaz, a szárazföldi seregek tekintetében az erőviszonyok kiegyenlítettebbek voltak: nagyjából kilencszázezer hivatásos északi katona állt szemben egymillió toronival. A tengeren azonban mintegy hatszázezer toroni tengerésszel kellett megküzdenie a százezernél is kisebb összlétszámú északi haditengerészeteknek.

Ez volt tehát a helyzet számokban kifejezve, és láthatóan nem a Szövetség volt kedvezőbb helyzetben. És bár voltak más előnyök is, amelyek a toroniak oldalán álltak, de voltak olyan körülmények is, amelyek részünkről adtak okot bizakodásra.

A toroniak legnagyobb és legfontosabb előnye az egységes hadvezetés volt. Az Északi Szövetség egy kényszerű katonai társulás volt (és ma is az), amelyet nem a jóindulat, vagy a bizalom, hanem a félelem tart össze. A bizalmatlanság pedig, amivel a tagállamok egymást kezelték, azt eredményezte, hogy egyik sem volt hajlandó a haderejét alárendelni egy idegen főparancsnoknak. Így aztán északi főparancsnokság, mint olyan nem létezett, helyette volt nyolc nemzeti parancsnokság, amelyek munkájának összehangolása azután különösen háborús helyzetben, lehetetlen volt. Ami még rosszabb, hogy a háború előtt ugyan változni kezdett a parancsnokságok száma – csakhogy a rossz irányba.

A korábbi háborúkban az volt a gyakorlat, hogy minden tagállam akkor indította meg seregeit a harctérre, amikor kitört a háború. Ezek érkezéséig annak az országnak, amely határos volt Toronnal (az Unió belépéséig ez Tiadlan), egyedül kellett feltartóztatnia az ellenséget. Ennek a hátrányait belátva Erigow úgy döntött, hogy egy nagyobb sereget Tiadlan határaira vezényel, és ott fogja állomásoztatni, hogy segítsen lelassítani egy esetleges támadást, amíg az északi főerők megérkeznek. Arra azonban, hogy tiadlani parancsnokság alá rendelje a hadsereget nem volt hajlandó, viszont a tiadlaniak elfogadhatatlannak tartották, hogy egy idegen parancsnokság alatt álló sereg békeidőben az országuk belsejében táborozzon. Ezért végül egy új főparancsnokságot hoztak létre, az 1. északi közös hadsereg parancsnokságát, amelynek alárendeltek egy erigowi és egy tiadlani hadsereget, a vezérkart pedig a két hadsereg rangidős tisztjei közösen adták. Nem sokkal később ennek mintájára jött létre a 2. közös hadsereg, a Hármak fegyveres erőiből kiválva – és ezzel a főparancsnokságok száma tízre nőtt.

Az egységes hadvezetés mellett Toron jelentős előnyt élvezett a hírszerzés terén. A Birodalom kiváló kémszolgálattal rendelkezett, és számos orgyilkosa is tevékenykedett a szövetség területén. Sajnos az északi kémszolgálatok ugyanolyan széttagoltak voltak, mint a fegyveres erők: inkább egymás rovására működtek, mint egymás megsegítésére. Gondolni lehet, hogy ez mennyire megkönnyítette a toroni kémek elleni küzdelmet.

A mi legnagyobb előnyünk egyértelműen a nehézlovasságunk volt. Toron egészen a háború végéig nem is kísérletezett hasonló alakulatok felállításával, és az ellenszerüket sem találta meg. Megfelelő mágikus védelemmel egy zászló nehézlovas nyílt terepen akár háromszor-négyszer annyi könnyűlovassal vagy gyalogossal is el tudott bánni, és ennek igencsak gyakran láttuk hasznát.

A másik előnyünk a fegyveres erők kötelékében szolgáló nagyszámú gyógyításra képes pap és paplovag volt, ami a kitűnő tábori kórház rendszerrel együtt azt eredményezte, hogy a sebesültjeink nagyobb része nemcsak hogy megmaradt, hanem hamarosan újra szolgálatba állhatott, míg a toroni sebesültek százával pusztultak a megfelelő kezelés hiányában.

Összességében véve azonban azt kell mondanom, hogy a háború első menetét a toroniak nyerték, vagyis inkább mi vesztettük el. Noha módunkban állt acélgyűrűvel körbevenni Toront, és jelentős túlerőt állítani vele szembe, mi eltékozoltuk a lehetőségeket, és végül mi kerültünk hátrányba.

----------------------------------------

[1] Az V. zászlóháború.