– Megígértétek! – csapott Lazaro a szalmazsákra, amin feküdt – Aki Jézusban hisz, nem veszik el, hanem örökké fog élni! Kérni kell, és adatik! Én egyszer kérek tőled valamit, te meg nem akarod feladni nekem az utolsó kenetet…!

Az öregember túlságosan elgyötört volt ahhoz, hogy felálljon. Fröcsögött belőle a nyál, amíg beszélt. A szemében forró, dühödt könnyek gyülekeztek.

– Nem vagy a halálodon, Lazaro…

– Nem?! – szűkölte az öreg. – Nem-e?! Ott vár az ördög a templomajtóban! Ha kilépek, elvisz!

– Én ott csak haragvó koldusokat láttam, nem ördögöt.

Az öreg erőnek erejével visszanyelte a dühét, de hangjából valósággal csöpögött az epe.

– Persze, hogy nem láttad, padre, mert értem jött, nem pedig teérted. Ha érted jött volna, ne aggódj, hányhatnád magadra a kereszteket, meg sem állna veled a pokolig!

Cristobal atya eltűnődött a hallottakon. Széket kerített magának, és leült Lazaro ágya mellé.

– Talán igazad van, de az utolsó kenetet csak akkor adhatom fel neked, ha előtte meggyónsz.

Az öreg gyanakodva nézett rá egy hosszú pillanatig, aztán morogva bólintott. A formulát rég elfelejtette már, a papnak kellett rajta végigvezetnie. Amikor botladozva elértek a bűnök megvallásához, rögtön azzal kezdte, hogy eladta a lelkét.

– Huszonkét éve történt, posztót vittem Segoviába. Minden pénzem abban volt, de a hazaúton kiraboltak, elvették még a lovamat is. Négy kölcsönt kellett egyszerre fizetnem akkoriban, a házam meg a jószág volt rájuk a fedezet. Mikor hazakeveredtem, az utolsó pár ezüstömön bort vettem, és bezárkóztam a szobámba. Farinát elzavartam, hiába kopogott. Nem mondhattam meg neki, hogy tönkrementünk, de azt se tudtam, hogyan menthetném ki magunkat a kutyaszorítóból. Csak az volt előttem, hogy itt a vége: pedig akkor már meg voltam keresztelve, és én nagyon hittem ám, hogy az a kis víz mindent megold.

Lazaro árgus szemekkel leste az atya arcát, de az aggodalmon kívül nem sok mindent tudott leolvasni róla.

– Nem oldott meg semmit, én meg, miközben őröltem magam, mitévő legyek, szidtam az Urat az összes szentjével együtt, amiért mindenkin segítenek, csak énrajtam nem. Még azt is mondtam – erre tisztán emlékszem – hogy előbb fog az ördög mellém állni, mint amazok odafenn…

Az ördög pedig valóban megjelent. Piszkosfehér volt, csontsovány és teljesen szőrtelen. Kígyószeme, kosszarva, kecskelába volt - de olyan finom kezei, mint egy dominikánusnak. A segítségéért cserébe Lazaro lelkét kérte, azt is csak a hatvanadik születésnapja után. Az akkor még ereje teljében lévő kufár nem hitte, hogy megéri a hatvanat, hát elfogadott mindent. Az ördög a tarisznyájából korbácsnyomokkal tarkított emberbőr tekercset, cifra íróvesszőt adott Lazarónak. A karján felrángatta a kaftánt, és kétarasz hosszú, dagadt piócát rakott rá. A kereskedőnek csak bele kellett döfni a féregbe az íróvesszőt, mint valami kalamárisba, aztán írni, amit az ördög diktált.

– Nem voltak ám rossz feltételek! Több volt bennük a kiskapu, mint az Alcazarban. Legalábbis akkor azt hittem.

Mire Lazaro aláírta a két példány szerződést, már igencsak szédült a vérveszteségtől. Az ördög ezután lesöpörte a lapokat a földre, a vérmocskos piócát használva pecsétviasznak rájuk taposott a patájával, majd a maga példányával eltűnt.

– A sajátom pár hónapig őrizgettem, de aztán elégettem, nehogy az inkvizíció megtalálja – az öreg megütögette a halántékát. – A lényegre így is emlékeztem.

– Mi volt a lényeg? – kérdezte a pap.

– Hogy lesz vagyonom, lesz egy fiam, akinek továbbadom, és nem halok meg, amíg dolgom van a világban!

Cristobal erre felvonta a szemöldökét, de aztán csak intett az öregnek, hogy folytassa.

Lazaro úgy mondta fel a bűneit, mint a verset. Elvett ettől, kicsalt abból, az inasait úgy hajtotta, mint a rossz gebéket. Egyetlen legényének se hagyta soha, hogy céhtagságot szerezzen. A napszámosait azokkal a kölcsönökkel tartotta a markában, amit tyúkokra meg lábasjószágokra adott nekik.

Aztán a harácsolástól valahogyan eljutott Farináig, és már sokkal nehezebben találta a szavakat. Hogy szigorúan bánt vele, meg is verte néha, de csak kézzel, bottal sose. Mit lehetett csinálni, mikor minden nap küszködés volt a kenyérért! Hogy soha magához nem ölelte, csókot nem adott az arcára, pedig az asszony mindenben engedelmes volt, és semmivel nem dolgozott nála kevesebbet.

Az atya valahol a hosszú bűnlajstrom felénél fogta meg a kezét. Miközben a néhai feleségéről beszélt, az öregnek többször elfulladt a hangja. Látszott, hogy vívódik magával, de végül csak annyit bírt a foga közül kipréselni, hogy:

A case of literary theft: this tale is not rightfully on Amazon; if you see it, report the violation.

– Más bűnömre nem emlékszem.

Cristobal belediktált néhány korty bort, aztán csendben megkérdezte:

– Catalinával hogy vagytok?

Lazaro rámeredt, elhúzta a száját.

– Hogyan jön ez ide?

– Én adtalak össze titeket, de sosem kérdeztem meg, mi közötök van egymáshoz…

– Semmi – vonta meg a vállát az öreg. – Én azért vettem el, mert a házhoz asszony kell, az apja meg igazi keresztény, és régi üzlettársam.

– Nem is szereted?

Az öreg arca megrándult az undortól.

– Legyen elég annyi, padre, hogy az apóssal feleannyi hozományban egyeztünk meg, mint szokás.

Cristobal megvakarta a nyakát.

– És a lányaid?

– Nincs énnekem olyan!

Erre már a papnak is ráncba szaladt a homloka.

– Ne bolondozz velem…

– Én sem tudtam mostanáig. Aztán kiderült, hogy Diego Brusa az apja mindháromnak…

Sorra elmesélte az egész este történetét az atyának. Mire a végére ért, a második pohár bor is elfogyott.

– Hogyan jutottál a fiaddal idáig, Lazaro?

– Hogy…

Az öregember értetlenül bámult rá. Lassan mintha világosság gyúlt volna benne, de aztán szemei-fogai összeszorultak. Meggörbedt ültében, kezeit a mellkasához kapta fájdalmában.

– Hogy…

Cristobal megsimogatta a hátát. A tenyerével még a kaftán alatt is érezte a csontokat. Lazaro arcán végigfolytak a könnyek. Sovány ajkai vicsorra húzódtak. Ujjai összetekeredve, görcsösen tapadtak egymásra.

– Hogy…

Többet nem bírt mondani. A pap mellére vonta a fejét, és akkor az öregből lassan, nagy kortyokban bugyogni kezdett a zokogás.

– Úgy bántam vele, ahogy más a kutyájával se… szidtam, padre, vertem szíjjal, vertem bottal, hogy legyen belőle valami, de sose lett, most meg elmegy katonának…

– És a lányaid?

Az öreg elhallgatott.

– Lazaro?

– Nem akarok tőlük megválni.

– Akkor sem, ha nem is te vagy az apjuk?

– Nem…

– Akkor sem, ha már eladósorban van mind?

– Nem…

– Miért?

– Mert az enyémek, azért…

– Tudod, hogy ez bűn, ugye?

– Tudom.

Cristobal finoman visszafektette az öreget a párnára, aztán leült a székre mellette. Megcsóválta a fejét.

– Ennyi bűn alól csak nagy penitenciával oldoz fel az Úr. Nem is őszinte bűnbánóként jöttél, csak féltél a pokoltól…

Lazaro megtörten bámult maga elé.

– Amit tettél, nem hozza helyre imádság vagy böjt, de még az sem, ha naphosszat korbácsolod magad. Isten viszont nem azt akarja, hogy szenvedj, hanem hogy visszatérj hozzá. Van erőd hazamenni?

Az öreg bólintott.

– Akkor menj, és reggel öleld magadhoz a feleséged. Bánj vele úgy, ahogy már Farinával kellett volna. Aztán keresd meg Jacobót, békülj ki vele, és áldd meg.

– Akkor is, ha tényleg elmegy katonának?

– Akkor sokkal nagyobb szüksége lesz rá. Utána pedig keress férjet a lányaidnak, akár a tieid, akár nem…

Lazaro szomorúan a papra emelte a tekintetét.

– Én ezt nem tudom végigcsinálni, padre. A szemükbe se tudnék nézni…

Az atya félrebillentette a fejét. Először úgy tűnt, mondani akar valamit, de aztán finoman megdörgölte az állát.

– Azt mondtad, addig nem vihet el az ördög, míg dolgod van e világban?

– Igen.

– Akkor ide hallgass…

+++

– Meggyóntál, büdös disznó?! Mi? Föloldoztak, meg minden?!

Lazaro a gallérjánál fogva lógott Bostor mancsában, jó egy lábbal az utcakő felett. A templom hátsó kijáratánál senki nem volt kettejükön kívül. Toledo fölött már világosodott az ég.

– Azt a szerződést fogadkozással meg bánatimával nem fogod semmissé tenni! A saját húgyos véreddel írtad elejétől a végéig, te féreg, és még az Emberfia se szabadíthat meg tőle!

Kivillantotta a fürészfogait. Közelebb vonta magához az öreget.

– Megmutatnám neked, milyen fekete a szíved, de épségben kell, elvigyelek…

Lazaro nagyon kapaszkodott az ördög karjába, hogy a rossz kaftánja el ne szakadjon. A bestia fojtogató kénszagától alig kapott levegőt.

– Ha él a szerződés, akkor nem vihetsz sehová…

– Vigyázz, marrano… nagyon, nagyon vigyázz…

– Penitenciát kaptam az atyától… Rómába kell mennem…

– Minek?

– Vezekelni… zarándokként…

Az öreg tompa puffanással hullott a földre. Bostor úgy nézett rá, mint egy kupac tömjénre.

– Catalina örülni fog…

– Catalinát bízd rám – felelte Lazaro, miközben nagy nehezen talpra kászálódott. – Hozzá indulok.

Az ördög nem tartóztatta. Már majdnem derengett a hajnal.

– Hiába futsz, Lazaro, hallod?! Veled megyek Rómába, de még a Gecsemáné kertjébe is! A nyomodban fogok járni, és nem lesz tőlem se éjjeled, se nappalod! Egyszer botolj meg, soha többet nem fogsz…! Hallod? Hallod?!

Sokáig tartott, mire Bostor hangját elnyomta a reggeli madarak éneke. Ilyen korai órán az utcán senki nem járt ugyan, de a szél friss kenyér illatát hozta. Lazaro, fél kézzel a zsidónegyedbe vezető pince ajtaján még hátrapillantott a San Román-templom tornyára. A kelő nap fényében csillogott a kereszt a tetején. Az öreg megérintette a homlokát, a mellkasa közepét, a jobb meg a bal vállát, aztán eltűnt a lejáróban.