A hatvanadik születésnapja éjjelén Lazaro nem tudott elaludni. A felesége – egy szőke, extremadurai szépség, feleannyi idős sem, mint ő – békésen szuszogott mellette az ágyban. A forró, júliusi szél meg-meglengette a vastag függönyöket, és süvöltve távozott a háló ajtajának résein. Vihar lesz, gondolta Lazaro. Megpróbált anélkül kikászálódni az ágyból, hogy a fiatalasszonyt fölébresztené, és halkan az ablakhoz csoszogott. A holdtalan égen vad vágtában rohantak a fellegek. Szemközt vakon sötétlettek a házak ablakai, csupán messzebb, a város fölé magasodó Alcazarban égtek a fáklyák. A távolból kutyaugatást hozott a szél, meg katonák röhögését.

Lazaro beharapta a szakállát.

Hol lehet az a tetves kölök?

Egyetlen fia, Jacobo, tizenhat esztendős volt, és csak a szolgákkal üzente meg, hogy a jóisten éltesse a drága édesapját, azt viszont már nem hagyta meg, hogy Toledo melyik késdobálójában szórja az öreg dukátjait. A leányai teljesen mások voltak. Mind eladósorba került már, mégis ugyanolyan szófogadóak, szelídek és kedvesek voltak, mint gyerekként. Az öreg jobban vigyázott rájuk még a pénzesládáinál is, jóformán csak misére engedte el őket otthonról. Az anyjukra, Farinára emlékeztették, akit Jacobo születése után vitt el a gyermekágyi láz.

Lazaro felsóhajtott. Vetett egy mogorva pillantást a mostani feleségére, papucsba bújt, és elindult az ebédlőbe. Nem gyújtott világot: a háza minden folyosóját, beugróját, lépcsejét úgy ismerte, mint a tenyerét. Ha vénségére megvakul, akkor is eltalál majd benne mindenhová.

A szolgálók már eltakarították a lakoma romjait, a csillár minden gyertyáját elkoppantották. A masszív, húszszemélyes asztal, a magastámlájú székek, a hűvös, kopár kőfalak mind úgy hallgattak, ahogyan egy sírbolt sem tudna. Lazaro csoszogó léptein kívül a szél jajongása volt az egyetlen zaj.

Milyen más volt pár órával ezelőtt! Az öreg igyekezett titkolni a vagyonát, de erre a jeles alkalomra csak áthívta magához a legrégibb üzlettársát a népes családjával együtt. Diego Brusa beszélte rá, hogy vegye föl a keresztséget. Lazaro akkor már vagy húsz éve kínlódott a gyapjúkereskedéssel, de nem bírt egyről a kettőre jutni. A hitelezői minden bőrt lehúztak a hátáról, a takácsai rendre átverték. Ha ez nem lett volna elég, ott voltak a zsidókat mind jobban szorongató új törvények, a sok zaklatás meg a szent inkvizíció. Diego égre-földre esküdözött, hogy Krisztus még a kufárokat is megsegíti, ha elég nagy a hitük. Lazarót az Emberfia nem nagyon érdekelte, de a gondokból igencsak szeretett volna már lejjebb adni. Megkeresztelkedett Farinával együtt. Rá hét hónapra megszületett az első leányuk.

A konyhában a szakács az asztalra borulva aludt. Lazaro belépvén egy pillanatra azt hitte, nem is él. A kemence mellett a konyhalány szendergett egy szalmazsákon. Nyitott szájából kicsorgott a nyál. Lazaro csapolt magának egy kancsó bort, magához vett egy ónkupát, majd elindult, hogy letelepedjék az ebédlőasztal végében. Míg a konyhában járt, a kiszemelt hely jobbján lévő széket valaki csendben elfoglalta. Majdnem akkora volt ülve, mint Lazaro állva. Vállai csak elfordulva, kecskeszarvai csak lehajolva férhettek be az ajtón, ha egyáltalán az ajtón át érkezett. Rőt bársonyköpönyegét hanyagul a székre dobta, ezt leszámítva csupán fekete, durva szőr fedte a testét, és átható kénszagot árasztott. Barátságosan az öregre vigyorgott, majd intett neki, hogy méltóztassék közelebb fáradni. Madárlábával még a széket is kitolta maga mellett.

Lazaro kis híján mindent kiejtett a kezéből. Egyedül az tartotta benne a méltóságot, hogy kár lenne a drága katalán borért.

– Hozok poharat…

Az ördög megengedően intett a karmos mancsával. Lazaro a konyhába érve megpróbálta felrázni a szakácsot, hogy hívja a papot, de rögtön. Amaz még arra sem ébredt meg, hogy a hajánál fogva fölemelte a fejét, és lekevert neki egyet. A konyhalányt lerángatta a szalmazsákról. Aludt tovább elnyílt szájjal. Lazaro befogta az orrát-száját, hátha a légszomj felkelti. A leány óriásit prüsszentett, átfordult az oldalára, de nem tért magához. Az öreg ekkor megérezte a kénszagot. Az ördög betöltötte az egész konyhaajtót. Ciccegve megcsóválta a fejét, jelezve, hogy nem a megfelelő irányba haladnak a dolgok. Lazaro lehajtott fejjel és egy díszes kupával somfordált vissza a ebédlőasztalhoz. Töltött a pokol küldöttének, az pedig vidáman koccintott vele. Lazaro soha ilyen savanyúnak nem érezte a katalán nedűt.

– Még nem vihetsz el…

– Hogyne vihetnélek! – tárta szét a karját az ördög – Gazdag lettél, lett egy törvényes fiad, föl is serdült, másban nem állapodtunk meg. Kár ezen vergődni, Lazaro!

A pokolfajzat kiitta a kupát. Lazaro idegesen szorongatta a magáét. Már kezdett fájni a térde az állástól, de tudta, hogy úgysem bírna ülve maradni.

This tale has been unlawfully lifted from Royal Road. If you spot it on Amazon, please report it.

– Mi a neved?

Az ördög a szőrös térdére vette a boroskancsót.

– Hívjál Bostornak.

– Nahát akkor vedd csak elő azt a szerződést, te Bostor!

A küldött elfintorodott.

– Lazaro, te húsz éve kikeresztelkedtél, ne most kezdd itt magyarázni nekem a Talmudot!

– Nem magyarázok én semmit, csak szeretném még egyszer elolvasni! Azon a pár percen már nem múlik!

Bostor ingerülten mordult egyet. Az orrából fekete füst tört elő. Egyszeriben minden gyertya lobbot vetett a csilláron. Hátranyúlt, és a teste legsötétebb lyukából bőrtekercset húzott elő. Repedezett már, néhol meg is égett, de egyébként tisztának tűnt.

– Ha sokat rabolod az időmet, a kapzsik helyett az uzsorásokhoz viszlek…

Lazarónak megrándult a szemöldöke. Szaporán kigöngyölte a hátnyi széles bőrt. Bütykös ujja sorról sorra futott, ajkai némán formálták a vérrel írt szavakat. Az ördög közben egy hajtásra leküldte a kancsó bort, és hol a keze karmával dobolt az asztalon, hol a lába karmát szikráztatta a padlón.

– Nem lesz abban kiskapu, Lazaro – tápászkodott fel a térdeire csapva – Itt a vége. Te is tudod. Gyere velem, mert ha vinnem kell, az fájni fog!

Az öreg rábökött egy félmondatra.

– Itt van, ni! Hatodik cikk, utolsó bekezdés!

Odafordította a pokolfajzat felé a lapot. Bostor gyanakodva olvasni kezdte:

– A vevő nem veheti birtokba a Lelket, ha… – itt elhallgatott és csak szófoszlányok gurultak ki a fűrészfogai közül – …tulajdonátruházás… érvénytelen… nem tartotta be…

Elnézően, fültől fülig elmosolyodott, mikor a mutatott sorhoz ért. Hátradőlt, hogy felnyögött alatta a szék.

– Te huncut kis marrano*, ezzel akarsz kibújni a fizetés alól?

Lazaro szája komoran szorult össze. Az ördög atyáskodva folytatta.

– Nem vihetlek el addig, míg dolgod van e világon? Hát mégis mi dolgod maradt neked még itt?

Az öreg felhorkantott. Rátámaszkodott az asztalra, és közelebb hajolt a kéretlen vendéghez, hogy az biztosan jól hallja minden egyes szavát.

– Két hét múlva minden zsidónak vagy távozni kell az országból, vagy kikeresztelkedni. Aranyat, ezüstöt nem vihetnek magukkal, se lovat. Egy szamárért házat, egy ökörért földet lehet most venni. Nekem jól ment a bolt, mióta a gazdáddal megalkudtam, de most, Bostor, olyan gazdag lehetek, mint a koronarabbi…**

Az ördög nagy komolyan végighallgatta, aztán Lazaro mellkasának nyomta a boroskancsót.

– Hozzál még ebből a borból!

Az öreg térült-fordult, Bostor pedig, mihelyt megkapta, megint egyhajtásra kiitta az egészet. Nagyot cuppantott a pofájával, asztalra csapta a kancsót, aztán kecskeszemét Lazaróéba mélyesztette.

– Sehol egy büdös szóval nincs leírva, hogy olyan gazdaggá kell tegyünk, mint a csoffadt seggű koronarabbid. Lett házad, fölvett a selyemkereskedő céh, a fél város tartozik neked. Gazdag ember vagy. Ennyi van leírva. Én meg úgy elviszlek, mint a pestis…

Lazaro viaszfehér arccal lépett egyet hátra. Aztán még egyet..

– Vá-vá-várj! Nem úgy van az! Nekem… nekem még… ki kell házasítani a lányaimat!

Bostor döngő léptekkel követte a konyha felé. Az öreg válla nekiütődött az ajtófélfának, és kis híján hanyatt esett a küszöbben.

– Neked nincsenek lányaid, kocafattya…

Erre Lazaro megvetette a lábát.

– Már hogyne lenne! Az első feleségemtől született mind a három!

Állát fölszegve, ökölbe szorított kézzel meredt a pokolbéli rémre. Az ördög megvakarta az állát, csak úgy hersegett.

– Te nem tudod…? – kecskeszemeiben kaján vidámság ült.

– Ugyan mit?

– Hogy a te három leányod a feleségedtől van ugyan, de nem tőled!

– Hazugság!

Bostor mind a száz fogával elvigyorodott.

– Lemehetünk hozzá megkérdezni, ha gondolod…

– Farina pokolra került?

– Örökké forgó szélviharban hányódik a többi házasságtörővel…***

Az öregember elhűlten gyűrögette a szakállát.

– Ki az apjuk?

– Diego barátod.

Lazaro vészjóslóan az ördögre pillantott.

– Ugye nem gondolod, hogy ezt annyiban hagyom?

– Kérsz tőle pénzt hozományra?

– Megölöm!

– Az más. Akkor természetesen veled megyek!

----------------------------------------

* Marrano: disznó. A 15. századi Kasztíliában azon kikeresztelkedett zsidók gúnyneve, akikről gyanították, hogy titokban a régi hitük gyakorolják.

** Koronarabbi: a zsidók elöljárója és képviselője a kasztíliai királyi udvarban. Közigazgatási tisztség, a viselője nem kizárólag rabbi lehetett.

*** Dante: Isteni színjáték, 5. ének