Az ördög, mihelyt magára kanyarította a köpenyét, láthatatlanná lett, de azért megnyugtatta Lazarót, hogy híven követni fogja. Az öregember csak a hentesbárdot vette magához a konyhából meg egy rossz kaftánt, de különben ahogy volt, papucsban-hálóingben ment is Diegóért.

Diego szolgálói nem voltak elragadtatva az éjjeli vizitációtól. Lazarót kétszer hasba rúgták, kiütötték egy rossz fogát, aztán elküldték a pokolba. A bárdot elvették tőle.

– No, van még dolgod a világon?

Az ördög hátradobta az óriási, szarvairól a homlokáig lógó csuklyát. Látványosan próbált nem vigyorogni. Lazaro a falnak támaszkodva botorkált mellette a sötét utcán.

– Van.

Bostor sűrűn pislogott a kecskeszemeivel. Lehajolt az öreghez. Az konokul ment tovább.

– Ugyan mi?

– Át kell adnom az üzletem a fiamnak…

– Végrendelet?

– Az kevés. Meg is kell áldanom.

– Atyai kezeddel?

– Avval.

Bostornak ez annyira tetszett, hogy még a csapszékhez is elvezette az öregembert, ahol Jacobo mulatott. A pomagránáthoz címzett borkimérés alig volt több egy lyuknál a juderia* falában.

Ebben a kései órában a csaposon kívül csupán a négy legelszántabb vendég tartotta magát: Lazaro fia meg három fegyveres. Rozsdás sisakok, gambezonok vért nélkül, egy lándzsa, egy kopott hüvelyű kard, sanda tőrök, baltaarcok.

Jacobo az apja láttán mereven kihúzta magát, és támogatásért a boroskupájába kapaszkodott. Kerekfejű, szúrós tekintetű, vállas gyerek volt. Aki nem ismerte, akár még apródnak is nézhette volna. Az öreg olyan kedvesen szólt hozzá, ahogy csak igen ritkán szokott.

– Gyere csak velem, fiú!

Se kutyakölök, se szamár, se kenyérpusztító. Csak fiú, így egyszerűen. Jacobo ösztönösen fölemelkedett ültéből, de az egyik zsoldos marasztalóan ráfogott az alkarjára.

– Kegyelmedet talán az apja küldte? – kérdezte foghegyről az öreget.

– Én vagyok az apja. Ma töltöttem be a hatvanat, és meg akarom áldani!

Bostor a köpenye rejtekében elkuncogta magát Lazaro mögött. Minden gyertyaláng megingott egy pillanatra. A zsoldosoknak a szeme se rebbent.

– Megáldhatod éppen, ha annyira akarod, de úgy áldd meg, hogy Szent Mihály is benne legyen, mert holnap a fiad katonának áll!

Lazaro levegőt nem kapott a döbbenettől. Mintha vasajtók csapódtak volna be előtte sorban egymás után, lezárva minden kiutat. Könyörögve meredt Jacobóra, aki szép lassan visszaült a helyére. Eltolta magától az addig szorongatott kupát.

– Nem muszáj megáldanod, édesapám. Majd megáld a pap…

– De hát te vagy az egyetlen fiam! Ott a ház, az üzlet, a sok adós meg a helyed a céhekben!

Jacobo nem értette, mi ez a nagy felhajtás. Két éve nem beszélt ennyit az öreggel.

– Én ezt mind csak elherdálnám, édesapám. Nem való pénz a kezembe, megmondtad elégszer. Majd fogok bele kardot. Adjad a részemet a…

Lazarót elfutotta a pulykaméreg.

– Majd azt én tudom, kinek adom a részedet!

Ökölbe szorultak a kezei.

– Apád vagyok, és azt csinálod, amit mondok!

A zsoldosok arcán mintha mosoly játszott volna.

– Úgyhogy most velem jössz!

Jacobo lehajtotta a fejét, és kelletlenül ugyan, de nekikészült, hogy otthagyja az asztalt. A három hadfi előbb volt talpon. Kezük a tőrükön. A legkisebb egy fejjel, és két arrobával** nagyobb volt az öregembernél.

– Kegyelmed talán nem hallotta, mit mondott a fiatalúr? – kérdezte az előbbi katona.

Lazaro elhűlten nézett végig az arcokon. A fiáén zavartsággal elegy dac, a katonákén tárgyilagos készenlét. Nem ő lesz az első marrano, akit megvernek. Ha tovább hergeli őket, Jacobóval talán még a házába is beengedtetik magukat… Összecsikordultak a fogai.

– Hát akkor áldjon meg a Szent Mihály, édes fiam, mert én nem foglak!

Kicsoszogott a csapszékből. A küszöbről még hallotta, ahogy a katonák felröhögnek mögötte. Nem volt benne biztos, hogy a fia nem nevetett velük.

+++

– Lazaro, Lazaro, ezzel csak megöleted magad…

Unauthorized reproduction: this story has been taken without approval. Report sightings.

Az öregember marokszám tömte a dukátokat egy cserépkorsóból a kaftánja zsebeibe. Jó mély zsebek voltak, jutott belőlük kintre is, bentre is. Lazaro házának pincéjében tucatnyi viasszal lezárt pénzeskorsó rejtőzött egy titkos csapóajtó alatt. Ez volt a vésztartalék, amihez az öreg csak hozzárakott, el soha nem vett belőle.

– Avval te ne törődj!

– Hát de legyen már eszed… úgy zörögsz a pénztől, még az érsek is hallani fogja, hogy kijöttél a zsidónegyedből! Elveszik tőled, mielőtt a szegényeknek adhatnád, téged meg elásnak.

Lazaro abbahagyta az ezüstök lapátolását, és gyanakodva végigmérte a madárlábú rémet. Az aggodalom legkisebb jelét sem tudta fölfedezni rajta a gyertyaláng pisla fényénél.

– Nekem még dolgom van itt a földön.

Megmarkolta a korsó füleit, és üggyel-bajjal visszasüllyesztette a többi mellé.

– Lányaim nincsenek. A fiamnak nem kell. Mit csináljak a pénzzel, tegyem a fejem alá?!

Bostor kecskeszemeiben megvillant valami.

– Komolyan kérdezed?

– Komolyan!

Az ördög sandán elvigyorodott.

– Hagyd itt Catalinának! Tudja ám, mit kezdjen vele, csak azt várja, hogy elpatkolj. Egyszer viszont megunja a várást, és még nagyobb szarvakat kapsz tőle, mint Farinától…

Az öreg odaköpött Bostor lába elé, csak úgy csettent. Lecsukta a csapóajtót, és kezében a gyertyatartóval nekivágott a fölfelé vezető lépcsőnek.

+++

A zsidónegyedből sötétedés után nem volt egyszerű kijutni. Kapuit bezárták, falait őrizték. Lazarót egy púpos ördög avatta be sok évvel ezelőtt, mely házak pincéje van egybenyitva a negyeddel szomszédos házakéval, és kivel kell megállapodni, ha használni akarja őket. Amióta a zsidók ellen létrehozták az inkvizíciót, és minden sarkon ferencesek meg domonkosok prédikáltak a marranók ellen, nagy kiváltság lett szabadon járni-kelni.

Lazaro a San Román-templomtól nem messze jött föl a felszínre. A templom a zsidónegyed szomszédságában állt. A legtöbb toledói converso*** itt keresztelkedett meg, és misére is ide jártak vasárnaponként. Lazaro az idejét nem tudta, mikor gyónt utoljára, de a perselybe mindig tett annyit, mint mások. A lelki atyja, egy Cristobal nevű pap, gyanakodott is rá, hogy titokban még a régi hitét gyakorolja, de Cristobal atya alig múlt harminc, Lazaro pedig túl öreg volt már, hogy minden tejfölösszájúnak a kedvére tegyen.

Nem mert átvágni a templomtéren, hátha meglátják: zegzugos, szűk utcákon át megkerülte az egész épületet. A kaftánjában minden lépésnél csörögtek a dukátok, hiába próbálta lefogni őket. Bostor – láthatatlanná tevő köpenyébe burkolózva – a nyomában sompolygott, készen rá, hogy bármelyik pillanatban felnyalábolja, és meg se álljon vele a pokol negyedik köréig.****

A templom mór stílusú, hátsó ajtaja előtt, ahonnan gyónás után távoztak a hívek, keresztben fekve aludt egy koldus. Lazaro melléje kuporodott, elővett egy ezüstöt, és már azon volt, hogy fölébreszti, mikor amaz magától fölriadt. Ellökte magától az öreget, és ültében a földön csúszva elhátrált tőle.

– Mit akarsz te tőlem?! Nincsen semmim, azt se adom oda!

– Én adni akarok neked, nem elvenni…

Lazaro megvillantotta neki a két göbös ujja közé vett dukátot. A koldus erre megráncolta a homlokát, de közelebb nem jött.

– Az éjszaka közepén nem szokás alamizsnálkodni…

– Nem is alamizsnának szánom. Ez a béred fele, ha idehívod nekem a környék minden koldusát. Megbántam a bűneim, és szét akarom osztani a vagyonom a szegények között.

A fickó megvakarta az állát. Aztán a loncsos fejét is.

– Add nekem, majd szétosztom én helyetted!

Már vette is elő a szalonnázó bicskáját, hogy a szavainak nyomatékot adjon. Lazaro megboldogult legénykorában sem mozdult olyan fürgén, mint amikor a kezét lefogta. A rossz térdébe belehasított a fájdalom.

– Mit csinálsz, te ütődött?! – sziszegte dühösen – Itt van az ördög a hátam mögött, ha kirabolsz, elvisz mind a kettőnket!

A koldus szeme kikerekedett ijedtében, de akárhogy meresztette, nem látott ördögöt. Bostor elkuncogta magát. Az orrából kigomolygó kénes gőz elnyomta még a nyomor szagát is. Lazaro odakapta a fejét, aztán visszafordult az ágrólszakadt atyafihoz. Markába nyomta a dukátot, lelkére kötve, hogy szedje a lábát, mert pirkadatnál tovább nem maradhat, és oda lesz a pénz. Nem kellett kétszer mondania.

Fertály óra múlva kezdtek el szállingózni: csavargók, iszákosok, nincstelen balekok. Nyomorúságtól idő előtt elaggottak. Csonka kezűek, ferdehátúak, világtalanok. Még egy lábatlan is jött, fogantyús, tenyérnyi deszkadarabokra támaszkodva tette magát mindig előbbre a kezeivel. Vagy húszan gyűltek össze a templomajtó körül, mire az első koldus visszatért. Lazaro kiadta nekik, hogy tartsák a markukat, ő meg majd körbejár, és egyesével szétosztja köztük, ami nála van. Nem tartoznak érte semmivel, adomány ez, amivel a bűneiért vezekel.

– Vezekelni akarsz, te kurafi?! – fortyant föl az egyik koldus – Lazaro Bernal, adok én neked mindjárt vezeklést…!

Félrelökte az előtte álló sorstársait. Ösztövér, csimbókos hajú, villogó szemű alak volt. Lazaro ösztönösen hátrált volna egy lépést, de a templomajtó útját állta.

– Nem emlékszel rám, mi? Hortun vagyok, a csizmadia. Hetven maravédit adtál kölcsön, hogy be tudjak lépni a céhbe, de olyan kamatra, hogy belegebedtem!

Lazarót kiverte a hideg veríték. Mormogás futott végig a csődületen.

– Én meg Suero! Gyapjúkereskedő voltam, mint te! Mikor nem ment a bolt, tőled kértem kölcsön, aztán úgy jártam, mint ez az Hortun! Még a boltomat is elvetted!

Az öregember torka úgy szorult össze, mintha egy láthatatlan vasmarok fonta volna rá az ujjait. Hátrálni próbált, de nem volt hová. A rongyok alól kaviccsal tömött szütyők, furkósbotok, rozsdás bökők kerültek elő.

– Ti beszéltek? – rivallt rájuk egy vénasszony – Nekem az uram kapott tőle hitelt, hogy birkát vegyen. Minden ráment: a nyáj, a ház, a föld! Kétnaponta jó, ha eszünk! Kétnaponta!!!

Lazarót nekinyomták az ajtónak. A szemei kimeredtek a rémülettől.

– Bostor! BOSTOR…!!

Az ördög a koldusok mögül figyelte, mi történik, láthatatlanná tevő köpenye rejtekében. Karba tett kézzel vigyorgott.

Az öreg rúgkapált, ütött, taszajtott, és üvöltött, ahogy a girhes torkán kifért. A koldusok nem maradtak adósai semmivel. Szeme felé mocskos kezek kapkodtak. Térdét, sípcsontját bocskoros, rég lefagyott ujjú lábak rúgdalták. Karjára, vállára záporoztak az ütések. Csak azért maradt eszméletén, mert támadói még nála is nyomorultabb állapotban voltak.

– Bostor, segíts…!

A pokol küldötte nem mozdult a helyéről, csak a kecskeszakállát tekergette az ujjaival. Lazarót már olyan erővel passzírozták az ajtónak, hogy nem kapott levegőt. Vicsorogva, hörögve vergődött a mosdatlan testek szorításában. Érezte, ahogy a tagjaiból kifolyik a kevés megmaradt erő. Kattant mögötte a zár. A hátát támasztó ajtó eltűnt, és hirtelen vagy féltucat vézna koldus alatt találta magát.

Cristobal atya hangját csak akkor ismerte fel, amikor így vagy úgy, de mindenki lekászálódott róla. Mohó kortyokban vette a levegőt, és fogalma sem volt, hogy lehet még életben. Mindene fájt. Képtelen volt megmozdulni. Aztán hallotta, ahogy az atya a városőrökkel veszekszik. Szokás szerint későn jöttek, de agyba-főbe verték, akit csak láttak. Legalább betámogatták Lazarót a paplakba. Ágyba fektették. Cristobal nehéz vörösbort itatott vele, attól egy kicsit életre kapott. Mire az őrség elment, már fel tudott ülni.

----------------------------------------

* Juderia: zsidónegyed. 1480-tól kezdve fallal kellett leválasztani a város többi részéről.

** 1 arroba = 14,7 kg

*** Converso: a kikeresztelkedett zsidókra használt kifejezés, pejoratív él nélkül.

*** Dante Isteni színjátékában a negyedik körben bűnhődnek a kapzsik (7. ének).