– …hat, hét, nyolc, kilenc, hatezer. Megvagyunk, ügyvéd úr!

– Spatz, legközelebb igazán adhatna diszkontot…

– Hogy micsodát, kérem?

Tudtam persze, mire gondol, de a nagyságos ügyvéd úrnak én csak egy zsíros solymári paraszt voltam, és jól is volt ez így.

– Árengedményt, Spatz. 

Ügyvéd úr - név szerint dr. Vasváry Andor - nagyon komolyan tekintett rám. Behúztam hát a nyakam, s széttártam kezem.

– Adhatok én, nagyságos uram, de ha az árból engedek, másból is engednem kell. Ezek az erdélyországi menekültek mindent megzabálnak, alig tudom megmenteni előlük a portékát…

– Én bízom magában, Spatz. Mindig kitalál valamit! Annál is inkább, mert ha a korona így romlik, ki tudja, meddig maradok meg a vevői között…

Elfogadok én valutát is, gondoltam magamban, de ezt ott és akkor nagy botorság lett volna elővezetni. Helyette bólogattam, sóhajtoztam, fogamat szívtam, és elraktam a kötegnyi bankót.

– Meglátom, mit tehetek. Alászolgája!

Meghajoltam felé. Az irodájából egyből mentem át a Horváthnéhoz.

Horváthné Vasváry doktor szakácsnője volt. Olyan segge volt, hogy még, és ugyanúgy vette tőlem a zöldséget, gyümölcsöt meg a húst, mint a gazdája, csak nem olyan nagyban. A háború alatt elkezdte magát adósságba verni nálam. Valamit mindig törlesztgetett, de szabadulni sose tudott belőle. A kis vevőim mind ilyenek voltak, nem lehetett mit csinálni.

– Kisztihand, Gizuskám, hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Az ügyvéd úr nagy konyhát vitt hajdanában, de mostanra már csak Horváthné dolgozott benne. Hagymát vágott, mikor rányitottam. Megtörölte a kezét, de a konyharuhát nem rakta le.

– Hazajött az uram a hadifogságból…

– Nohát, az nagyon jó hír!

– Jó is, meg rossz is.

– Már miért lenne rossz, galambom?

– Mert minden fizetést megtiltott magának. A hatszázat, amit ígértem, most megadom, aztán vége.

Készülhetett erre a beszélgetésre, mert a pénz előre kiszámolva ott volt a szoknyája zsebében. Úgy rakta ki a konyhaasztalra, mintha égette volna a lába közét.

– "Légyott" sincs több.

Erre azért már megráncoltam a homlokomat. Meg nem lepődtem, csak hát ilyen közönségesen, kereken megmondani… nem ilyennek mutatta magát ez a fehérnép, míg az ura oda volt. Addig nem is szóltam semmit, míg a bankókat át nem számoltam.

– Nem lesz ez így jó, Gizuskám! – mondtam aztán, amilyen nyájasan csak lehetett, ámbár a hangomban lehetett valamicske él.

– Tartozik még nekem tizennyolcezer-kettőszáz koronával. Az Horváth uram egy szavára nem tűnik csak úgy el!

– Ne haragudjon, Jenő, igazán, de a Szűzanyára esküszöm, engem az uram megöl, ha ezután szóba állok magával! Nem vehetek semmit, és nem is adhatok többet!

– Akkor beszéljen a Vasváryval. Az majd kifizeti maga helyett, a béréből meg levonogatja.

– Nem lehet, Jenő, bocsásson meg… ha kevesebb pénzt viszek haza, az uram ugyanúgy megöl…

Nem tetszett nekem ez a kifogás.

– Aztán ha kiperelem magukból, akkor életben hagyja? Ne bolondozzon már velem…

Ettől fehér lett, mint a fal.

– Maga nem ismeri az uramat…

Már majdnem sírt. Rátámaszkodtam a konyhaasztalra mindkét kezemmel. Megpróbáltam a szemébe nézni, de lesütötte előlem.

– Talán a bírót is megöli? Meg a végrehajtót?

Erre már válasza nem volt, csak könnyei. Megcsóváltam a fejem. Legénykoromban el lehetett ilyenekkel bolondítani, de így ötven fele már tisztábban láttam a dolgokat. Tizennyolcezer-kettőszáz koronát nem enged el az ember, még ha holnap talán csak feleannyit ér is.

– Beszéljen vele, Gizuskám. Kaparják össze valahonnan. Ládafiából, fiók aljáról, ahogyan sikerül. Lehet részletre is, mint eddig. De meglegyen!

Úgy hagytam ott, el se köszöntem. Nem tudhatta, hogy eszem ágában sem volt pörbe fogni őket. Amilyen bizonytalan világ járta, ha nyertem volna, se lett volna benne köszönet. Valamit azonban muszáj volt kitalálnom, mert nekem is ott volt a föld, a jószág, a magam meg a fiaim családja. Ha nem fogom meg a pénzt, csak oda jutunk mi is, mint ezek a Horváthék…

***

Horváthné amit ígért, be is tartotta. Ahányszor megjelentem Vasváry doktornál a heti zöldséggel, képtelenség volt előtalálni. A cselédlány engedett be, aztán mikor Horváthnét kerestem rajta, hol péknél volt, hol halért ment, hol szabadnapos volt. Kérdeztem, hagyott-e nekem pénzt, de olyan soha elő nem fordult.

Egy hónap után mondtam a fiaimnak, hogy fölmegyünk a Horváthékhoz. Szép szál, erős gyerek volt mindkettő. Misi, a nagyobbik, egy kézzel meg bírta hajlítani a patkószeget, a Bandi meg úgy taglózta a vágómarhát, mint a semmit. Kegyetlenül bírta a munkát mind a kettő, egy zsák pénzt fizettem a Vasváry doktornak, hogy el ne vigyék el őket katonának. Ki is járta nekik.

Horváthék a Józsefvárosban laktak, a Lujza utcában. Nyomorult egy környék volt. Egyik végén a Teleki tér, ahol ócskapiac volt meg a kubikosbörze, másikon a Kálvária tér, ahol meg csak a szegénység. Este volt már, mire szekérháton odaértünk a ház elé. Négy emelet, kormos téglafalak. Húsz éve se épült, de már le volt romolva. Legalább volt az utcán világítás. Meg svábbogár, nem egy.

Becsöngettünk a házmesterhez. Nagyot nézett, mikor meglátott bennünket, csizmában-ködmönben, de nem volt ez olyan jeles alkalom, hogy a Horváthék kedvéért "templomiba" vágjuk magunkat. Mikor elmondtam neki, kihez jöttünk vendégségbe, még jobban elcsodálkozott, de menten gyanakvó is lett. Ugyan mit akar három ekkora paraszt a Horváthéktól? Nincs azoknak semmije! A férfinak még munkája is csak kézen-közön, a segély tartja őket a felszínen. Pedig ha másnak nem, rendőrnek fölvennék a Horváthot, minden frontkatonát fölvesznek kivétel nélkül, ő meg még őrmester is volt, mikor leszerelt.

Unlawfully taken from Royal Road, this story should be reported if seen on Amazon.

Ha végighallgattam volna az egész litániát, reggelig állhattunk volna a ház kapujában. Kétszáz koronáért viszont hál' Istennek abbahagyta, fölkísért a másodikra, ahol Horváthék laktak, aztán iszkolt a vackára, mint a kinti csótányok. Ez egy olyan "gangos" bérház volt. Nem akartam magam egyből megmutatni, úgyhogy szemembe húztam a kalapomat, háttal a falnak dőltem két lépéssel a lakásajtó mellett, Misi fiam meg bezörgetett hozzájuk.

Nem volt bezárva. Egy fiatalember nyitott ajtót, legalábbis az éles hangja alapján azt gondoltam. A fiam jóestét kívánt, és előadta, hogy a Horváthné ismerősei vagyunk a Fővám téri piacról, váltanánk vele egy szót. Nem engedett be minket, kihívta az asszonyt. Az ki is jött, karján egy kis szőke gyerekkel, és megmondta őszintén, hogy nem ismer senkit a Fővám térről.

– Azért engem csak ismer, Gizuskám… – vettem magamhoz a szót. A fiam félreállt, én pedig szemügyre vettem ezt a Horváthot. Fittyedt bajszú, cingár, ideges tekintetű legény volt. Az a fajta, akinek nemhogy puskát, még egy tompa ollót se adnék a kezébe. A felesége menten hátrált egy lépést.

– No, nem kell úgy megijedni! Menjünk be, aztán beszélgessünk!

– Ugyan miről? – vakkantotta Horváth. Láttam, hogy kezd benne gyűlni a virtus.

– Hát arról a tizennyolcezer-kétszáz koronáról…

– Arról nincsen mit beszélni!

Majdnem rám csapta az ajtót, de Misi visszanyomta a kezével.

– Addig jársz jól, te Horváth, míg velem beszélsz, nem a végrehajtóval…

– Beszéljünk itt.

Már nem emlékszem pontosan, erre mit mondtam, de igen erélyes lehettem, mert a kisgyerek elsírta magát, az apja meg rögtön félreállt az ajtóból. Bementünk.

A bejárat egy zsebkendőnyi konyhára nyílott, azon át lehetett a szobába jutni. Az egész lakást a mennyezetről lógó petróleumlámpa világította be. Szedett-vedett bútorok, a falakon penész, a padlón eltaposott svábbogarak. Bandi fiam beállt a bejárati ajtó elé, én meg magamhoz vettem a lámpát, és Misivel mentünk megnézni a szobát. Horváth megint akadékoskodni kezdett.

– Mit képzelnek, miféle eljárás ez?

– Megnézzük, mivel tudnának törleszteni – világosítottam föl türelmesen, de nem bírt nyugton maradni. Misi sorra nyitogatta a szekrényeket. Rossz kabátok, kopott ruhák, ágynemű, érték semmi. A kisgyerek végig jajveszékelte az egészet. Az anyja inkább kivitte a gangra, a Bandi kiment vele, hogy szemmel tartsa.

Az utolsó szekrény fiókos volt. Mikor a Misi ki akarta húzni a legfölsőt, Horváth nagyot szentségelt, aztán lefogta a kezét – még maga felé is próbálta fordítani a fiamat, hogy fölképeli. Amaz persze lerázta magáról, mint egy korcs ebet. Horváth nekiugrott, most már dühből. Elkaptam volna a grabancát, de Misi gyorsabb volt: úgy vágta nyakon, hogy majd' kiterült. Kirohant a konyhába. Mikor visszajött, már kés volt nála.

– Vigyázz, Horváth! – dörrentem rá – Gyereked van, pénzed nincs, aztán börtönbe akarsz jutni?

Ettől a földhöz vágta a kést. Bólintottam, aztán magam néztem át a fiókokat. Egy tenyérnyi kis fadobozt találtam. Horváth felé fordulva fölnyitottam: három ezüst nyaklánc, meg két esküvői karikagyűrű volt benne. A cingár kis ember úgy nézett rám, mint aki menten kettőbe szakít. Becsuktam a dobozt.

– Ezt elviszem zálogba. Ha egy hónap múlva se látok pénzt tőletek, mindet eladom. Mondd meg a Gizuskának is.

Horváthot úgy kellett félrelökni az útból, hogy ki tudjunk jutni. A felesége még mindig ott járkált a gangon föl-alá, a gyereket nyugtatva. Megbillentettem nekik a kalapom, ahogy elmentünk mellettük, de a kis Horváth rítt már ennyitől is. Éjfél után értünk haza.

***

Egy napra rá a Horváth jött át énhozzám Solymárra. Öreg este volt már. Az asszony lefeküdt, én két komámmal ferbliztem a konyha elejében. Elgondolni nem tudom, a kutya miért nem ugatott, mikor bejött a kapun. Egyszerre azt vettük észre, hogy nyílik a bejárati ajtó, ez a bolond meg óvakodik be rajta, kezében egy ócska kis kétlövetű pisztollyal.

– Azonnal adja vissza a dobozt!

Hármónk közül egy se volt már mai gyerek, a Szepi – aki legközelebb ült hozzá, három lépésre – a tetejébe még sánta is. Heveskedéssel nem mentünk volna semmire. Mikor a Horváth látta, hogy nem mozdulunk, csak nézünk rá higgadtan, még egyszer rám rivallt, hogy a dobozát akarja. Erre már feleltem:

– Hány golyód van ahhoz a pukkanóhoz, te Horváth?

Idegességében úgy szorította a fegyvert, remegni kezdett tőle a keze.

– Semmi köze hozzá! – üvöltötte – A dobozt… vagy lelövöm!

Másik komám, a Müller, erre megkérdezte, ugyan mi van abban a dobozban. A Horváth erre ráfogta a fegyvert.

– Ha még egyet szól, magába eresztek golyót!

– Aztán mire mennél vele? – vetettem oda foghegyről. Elevenébe találhattam, mert visszairányozta a pisztolyt énrám, kettőt előrelépett, fölhúzta a kakast.

– Elég…!

Nem hagytam annyiban.

– Gondolkozzál, mielőtt tönkreteszed magad. Mire jó ez? Menjél el dolgozni, aztán…

A Szepi ekkor pattant föl a jó lábával, elkapta ennek a félnótásnak a kezét, hogy a mennyezet felé lökje.

Elkésett. Valami szörnyű nyomást éreztem a fejem bal oldalán, odakaptam a kezemmel, és lefordultam a székről. Az utolsó, amit hallottam, hogy eldörren a második lövés is.

Arra eszméltem, hogy a Müller egy kupica pálinkát tart az orrom alá.

– Mi lett a Horváthtal?

– Kétszer mellélőtt, aztán elfutott. A Szepibe még előtte rúgott egyet.

Az asztal lapjába kapaszkodva föltápászkodtam. Ott volt a feleségem meg a fiaim is.

– A fegyvert itt hagyta?

– Elvitte magával.

– Csendőrök?

– Még nem voltak.

Lehúztam a pálinkát.

– Ne mondjatok nekik semmit. Majd én elrendezem ezt a fickót…

***

Az elrendezés persze nem máról holnapra ment. Ha lecsukattam volna Horváthot, sose jutottam volna hozzá a pénzemhez. A lakásukra hiába mentem volna, ott már nem volt érték. Míg az ékszerek nálam voltak, bízhattam benne, hogy valahogy csak megpróbálják kiváltani őket. Nekik többet értek, mint énnekem. Horváthné továbbra is úgy került, mint ördög a tömjént. Egyszer majdnem sikerült Fővám téren belém botlania, de valósággal megfutott előlem. Hamar eltelt az egy hónap haladék anélkül, hogy egy fillért láttam volna tőlük.

Egyik délelőtt a Vasváryval számoltunk el éppen, mikor jön be a cselédlány, hogy a rendőrség van itt. Nem gyanakodtam semmire. Egy ügyvédnek ezer okból lehet dolga velük, ámbár Vasváry doktor nem számított a látogatásukra. A lánnyal megüzente nekik, hogy kér egy kis türelmet, kávét, konyakot vitetett nekik, én meg számoltam tovább a bankókat.

A cseléd be se csukhatta maga mögött az iroda ajtaját. Egy mord tekintetű, seprőbajszú őrmester jött be, meg két közrendőr.

– Jó napot kívánok – köszönt a Vasvárynak, aztán hozzám fordult – Maga Spatz Jenő, Solymár ilyen utca, ilyen szám alatti lakos?

A vasvilla szemeivel jó, hogy nem dobott mindjárt talicskára. Éreztem, hogy valami nincsen rendjén, de ha fegyvert fognak rám, se tudtam volna hirtelenjében megmondani, micsoda. Mondtam, hogy én vagyok a Spatz. A rendőr fölszólított, hogy igazoljam magam. Jobb híján a bejelentőlapomat adtam oda neki. Mikor az ügyvéddel egy emberként érdeklődtünk, mégis mit jelentsen mindez, nem válaszolt egyből. Átadta a lapom az egyik közrendőrnek, énbennem pedig megfagyott a vér.

A Horváth volt az. Ez az utolsó senkiházi kihasználta, hogy zavaros idők járnak, és akárkit fölvesznek rendőrnek, csak legyen ép a keze-lába! Az őrmester közben egy telegépelt papirost vett elő a belső zsebéből. Lerakta elém a dohányzóasztalra.

– Letartóztatom többrendbeli uzsora-bűncselekmény, csalás és zsarolás gyanúja miatt!

Megfordult velem a szoba. Sok zivatart átvészeltem már, de hogy vénségemre elvigyen a rendőr… engem, aki soha a törvény betűjét meg nem szegtem, minden fillér adót, minden tartozást időre megfizettem, soha pörben senkivel nem állottam… a Horváth nyilván elmondott minden csaló gazembernek a felettesei előtt, de rajta kívül még tucatnyi adósom van. Az mind ellenem fog vallani, hogy a tartozásától szabaduljon, én meg holtom napjáig ki nem jövök a börtönből…

Éreztem, hogy kezd a világ elhomályosulni a szemem előtt. Meglazítottam az ingem gallérját, ki tudjon futni fejemből a rossz vér. A Horváth ott somolygott a bajsza alatt, épp csak a száját nem nyalta meg örömében. Lassan, nagyon lassan fölemeltem az egyik kezemet.

– Mielőtt a biztos urakkal mennék… beszélhetek az ügyvédemmel?

Az őrmesternek nem tetszett a dolog, de Vasváry doktorral nem mert szájalni.

– Öt percet kap.

Az ügyvéd úr személyesen csukta be mögöttük az iroda ajtaját, miután távoztak. Mikor felém fordult, még csúnyábban somolygott, mint a Horváth. Valószínűleg sejtette, ki hívta rám a kopókat.

– Nehéz ügy lesz ez, Spatz, ugye tudja? A bírók már a háború alatt is minden eszközzel fölléptek a síberek ellen…

– De én nem vagyok síber, nagyságos uram!

– Persze, hogy nem – bólintott rá megengedőn – erről azonban a tisztelt bíróságot is meg kell győznünk, mert az ügyészséget aligha fogjuk…

– Én mindenben a nagyságos ügyvéd úr rendelkezésére állok! Tudja, hogy nem vagyok szűkmarkú a tiszteletdíjjal…

– Tudom, Spatz, tudom. Ebben a helyzetben azonban a honorárium nem lesz elég. Konzultálnom kell néhány kollégámmal. Meglehet, az ügyben nem érintett, ám a joggyakorlatban jártas bírókkal, egyetemi professzorokkal is, akiket etetnem-itatnom kell, ha sikert akarunk elérni. Ez mind pénzbe kerül, Spatz, nem kevés pénzbe…

Ekkor nyitott be a cselédlány, hogy a rendőrök már türelmetlenek. Vasváry doktor kiadta, hogy kell még neki tíz perc, addig a biztos urak a gyanúsított helyett szíveskedjenek frissítőkkel beérni. Nyeltem egyet, amíg nem figyelt rám. Ha kiment volna, úgy éljek, a homlokomat is megtörlöm.

– …szóval kedves Spatz, milyen kedvezményeket tud biztosítani a jövőbeni vásárlásaimhoz a tiszteletdíj mellé?